Meg sem jelent még, de író voltam. Lelkes, fiatal, szép, tele ötletekkel. Írtam éjjel, írtam nappal. Készült az első regény.
Közben egy pár hónapig szerelmes voltam. Csoporttársak voltunk, ő verseket írt. Okos volt, művész, filozófus. Az én szárba szökkent kéziratommal legszívesebben kitörölte volna a seggét.
Azért megmutattam neki a verseimet is. Megástam a szemében a saját sírgödröm.
Három évig nem próbálkoztam lírával, de a regény kész lett.
Mióta megjelent, már nem vagyok író. Azt ki kell érdemelni, mondják. Mások nevezzenek írónak, na de ne akárki! Az az igazi dicsőség. Ha magadat szerzőnek nevezed, addig is kiemelkedsz a kontárok közül.
Végül is, igazuk van, így is teszek. Nem vagyok író.
Felszállok a négyhatra, kicsapom a Google jegyzettömböt, és egész úton pötyögök. Majd azt gondolom, szar az egész, és megosztom az interneten. Mert annyira mégsem vállalhatatlan, csak nincs olyan folyóirat, amelyik szánalomból is publikálná.
Elnevezem inkább ötletnek, és szépen elraktározom. Sem kontár, sem író nem vagyok. Így mindenki elégedett velem. 

A villamoson ekkor felbukkan egy régi ismerős.

- Nahát, szia, rég láttalak, mi van veled? Készül a következő?

- Hát, fogjuk rá, készülget...

- De jó! És miről fog szólni?

- Ömmm, van pár ötletem, de még nem túl kiforrottak...

Ezután még öt percig másról beszélgetünk. Mikor leszáll, belém hasít a felismerés, hogy míg a fejem a magasztos elitizmus hangjától zeng, ő biztosan írónak nevez.