Az aluljáróban ocsúdok fel, pedig félórája felkeltem már, fogat is mostam, inget is gomboltam, és az okosórám szerint megtettem kétszáztíz lépést a lakástól. Puha szandálban járok; a magassarkúm, ami kötelező irodai viselet, egyelőre a táskámban pihen. Túl közel áramlanak az emberek, biztos ezért tör rám az éberség. Fornettis zacskó ropog a fülem mellett, hanyagul sodort cigi füstöl, apró pattan a kövön. Galamb röppen, az aluljáró mintha a ketrece lenne. Vele tudok a legkönnyebben azonosulni.

Nem metrózok, mert olyan odalent, mint valami kohóban, ahol ezredmagammal lapátolom a szenet, és mindenki arcára koromként rakódik a keserűség. Csak azért ereszkedek le az aluljáróba, mert fönt három zöldet is ki kéne várnom, és ott még sűrűbb a tömeg, a vállamat vállak súrolnák.

Felkaptatok a lépcsőn, befordulok a Barossba. Kezdődhetnek az utca meséi. Az első szereplő mindig a dohányboltos lány, most is ott dekkol az árnyékban, egyik kezében mobil, a másikban cigi. Egy hete mangóillatút szív – direkt nem térek ki az útjából, átsurranok a gőzfelhőn, beleszippantok. Remélem, azért váltott gyümölcsösre, mert mostanában jobb a kedve. Talán szerelmes, akár épp a második szereplőbe, a közelben ücsörgő fiatal bankárba, aki az összes reggelt a kis kávézó teraszán indítja, gyűszűnyi feketével. Lehet csak képzelem, de mintha összekacsintanának.

Akácok árnyékába érek, még kétezer lépés az irodáig. Köszönöm kell majd, a többiek mellé ülni, csomóba ugrik a gyomrom az egésztől.

A Mikszáth tér következik. Óraműpontossággal fordul ki a sarkon a kutyás lány, a póráz feszül a kezében. Kedvelem, távolról, a napi fél perc benyomás alapján, bizonyára jó barátok lennénk, de sose merném megszólítani. Eleve nem úgy ismerkednek az emberek, hogy csak megszólítják a másikat. De akkor hogy? Első szónak lennie kell, még anya és gyermeke között is. Valahogy elindul minden kapcsolat, csikorogva-ropogva, akár a balatoni gyors. Vajon ha fejben szólok hozzá, az olyan, mintha félig már barátok lennénk? Miben mások az utcai meséi, a régi kacatként őrizgetett gondolatok, mint az igazi kapcsolatok?

Ezer lépés marad az irodáig, mindegyik merevebb az előzőnél. Elmerülök az utcában, akár a fürdőkádban, úgy, hogy csak az arcom legyen a felszínen. Bólintással konstatálom, hogy megkezdte a munkát az utcaseprő férfi, hogy a pizzázóban dolgozó pincérlány épp a székeket pakolja ki. Odébb elviszik az utolsó Bubi-biciklit, kattan a váltó. A tekintetem tovasuhan, a kéregető bácsit keresi, ott szokott ülni a kapualjban a kartonjával és a foghíjas mosolyával, de most sehol sincs. Furcsa. Ez az első nap a Mikszáthon, hogy nem látom. Megvonom a vállam. Biztos reggelit vesz vagy ilyenek.

Beérek az irodába, az utolsó léptek fájnak, mintha kavics lötyögne a cipőmben. Motyogva köszönök, a gépemhez osonok. Négyen dolgozunk egy légtérben, szerencsére elbeszélnek a fejem fölött, még a péntek esti akármire se hívnak, de túl közel ülnek, valahogy nem bírom, a Covid óta pláne nem.

Egész nap a kéregető jár a fejemben. Megszoktam, hogy ott gubbaszt a kapunál, ahogy megszoktam a dohányboltos lányt meg a bankárfiút is (persze lehet, hogy nem bankár, más is viselhet öltönyt), meg a kutyát, meg a pincért meg az utcaseprőt. Ők az én közegem, még ha nem is tudnak róla. Elhessegetem a gondolatot, majd meló után kiderül, volt-e okom aggódni.

Délután ötkor „hahó”-val köszönök el, az üres ételtároló dobozok csörömpölnek a táskámban. Folytatódnak az utca meséi, háromezer lépésen át, aztán végre otthon leszek.

A kapualj még mindig üres. Ez így nem járja, nyomtalanul eltűnt az egyik főszereplő. Megtorpanok, most először a végtelennek érződő háromezer lépések sorában. Körbenézek, a szememet szúrja az autókon villanó napfény. Sehol sincs a bácsi.

Nem tudok továbbmenni, odaragadok az olvadó aszfalthoz. Nem ismerem a kéregetőt, ahogy a pincérlányt meg az utcaseprőt se, de mindennap látom őket, amikor még a családjuk se, amikor a saját gondolataikkal takaróznak és a reggel nyűgje telepedik az arcukra. Szóval talán kicsit mégis ismerem őket.

Megtöröm a többéves szokást, odalépek egyikükhöz. Vége szakad az utca meséinek, ez a valóság, bárki lehet az, akit eddig elképzeltem. A pincérlányt célzom meg, azt szajkózom magamnak, hogy a kéregető bácsiért csinálom az egészet.

– Szia – köszönök, és már most elrontottam, mert nagyon megnyomtam az sz hangot, hülyének fog nézni, vagy minimum pöszének.

– Szia – feleli, de rám se néz, suhan tovább, a kezében koszos tányérok koccannak. Mélyebb a hangja, mint képzeltem.

– Azt szeretném kérdezni… Szóval én mindennap erre járok melóba, reggel is, délután is, és…

– Hány főre?

– Mi?

– Hány főre foglalnál?

– Én nem… Mindennap látni szoktalak, ezért kérdezem, hogy tudsz-e valamit arról a bácsiról. Aki a kapualjban szokott ülni, tudod, kis táblája is van, meg piros takarója, és mosolyog, akár esik, akár fúj.

Megvonja a vállát. – Nem tudom, kire gondolsz.

– Azért köszi.

Továbbsietek. Ha hagynám, hogy ülepedjen bennem ez az egész, az arcom összefacsarodna a szégyentől, de visz a lendület, ki kell használnom. Szinte rohanok, valahol itt lesz az utcaseprő, ő talán tud válaszolni.

– Elnézést – lépek elé lihegve.

– Igen, kisasszony?

Előadom azt, amit a pincérlánynak is, de a válasz kimerül egy fejcsóválásban.

– Tudja egyáltalán, kiről beszélek?

– Naná. De az egy hobó, minek érdekli magát? Örüljön, hogy nem rontja itt a levegőt.

Továbbállok. A kutyás lány eljátssza, hogy nem hall, a fejhallgatójába fordul, akár remeterák a héjába. A bankárfiút csak reggelente látom, de a dohányboltos most is ott cigizik a cégér alatt, ha vak lennék, akkor is megtalálnám a mangóillat alapján. Rám se hederít, azt hiszi, tarhálni akarok. Biztos gyanús neki, hogy egy kéregetőről makogok.

Négyből nulla. Senkit sem érdekel, hogy üres a kapualj, hogy a reggeli sétáim sose lesznek ugyanolyanok. Hogy valakit csak úgy kiradíroztak az utcáról. Sodor a tömeg, le az aluljáróba, pattanó aprópénz vagyok, csillanó tócsa, bárki. Talán azt se vennék észre, ha én is eltűnnék. Hisz eddig se láttak.