Te húszezer év állóvizét látod,
s a benne rejtező nagy befektetést.
Hogy világörökség?
Apró többletköltség.
Bontással kezdjük az építkezést.

Akárhogy is, ez nagy port nem kavar,
hisz elhordják azt az uralkodó szelek.
Halálosabb fertő is pusztít nem tova,
mit megharcolhatnak a világló szemek.

Acélbakanccsal gázolj csak bele,
hátha fennakadsz egy kupac liber-nyákban.
Nem hallod meg az otthon pusztulását
negyvenezer lilik gyászoló dalában,
hiszen e sztyepptó semmid neked,
Szülőfölded képmásoddá döngölöd,
millió madár költözni kényszerül,
mert egyszerre hazáját, s az álmait ölöd.

Mennyi terméktelen trágyát bírsz felvenni,
te izzadságban ázó, keserű anyaföld?
Hogyan fakadhatna életképes hajtás
a tőről, mi rég’ tépő balsorsot örökölt?

Mert küzd ugyan a cserjénk: tüskéket növeszt,
s gumókat gyárt mélyen a föld alatt,
de míg túlélésre játszik, s csak raktározni tud,
szirmokat ha hajt is, termése nem marad.

S míg elfagyott rügyeink felett siránkozunk,
nem említjük meg, hogy láttuk: jön a fagy.
Hát tehetünk mi róla? – Na és ellene?
Idegkörén kívül meddig lát az agy?
Vagy mik vagyunk mi? Élettelen rögök?
Szívósak ugyan, de tömegben porladók?
Burjánzó gazoknak tápföldjei csak,
vagy tartalmazunk mi még létmozgatót?

S ha zúgolódunk is, harsogó haragunk
a gépezetkerekek visszhangjába vész,
mégis minduntalan felütjük fejünk,
s terjedünk, mint romon a feketepenész.

#palyazat_konyvesmagazin

Save publication Remove publication

31 lectures

0 comment

1

reaction

Comment

1

Like

0

Love

0

Solidarity

0

Wow

Like

Share this publication