Az íróhoz végre bekopogtatott az ihlet. Minden egyes megírt történetnél érezte, hogy egyre jobban bűvöli a szavakat. A fiókjában novellák és kisregények tucatjai pihentek, melyeket kézzel írt. Sivár életét dobták fel az írással töltött éjszakák. Szereplőket keltett életre, világokat festett le, és töltötte fel őket elbeszélésekkel. Mégis rettegte a gondolatot, hogy történeteit senki sem olvassa majd el, vagy csak halála után. Holtan mihez kezdene a népszerűséggel?

Ő meg akarta élni az elégedett olvasók őszinte dicséretét, de azt sem bánta volna, ha vitába keveredne egy habzó szájú kritikussal. Elvégre, amíg ócsárolják a művét, addig is foglalkoznak vele. Minden valamire való író tudja, hogy alkotásai csak addig halhatatlanok, amíg valaki beszél róluk, gondolta és hangoztatta.

Az író sokszor próbálkozott kiadóknál. Már a negyvenedik történetét vetette papírra, mert hiába házalt az eddigi harminckilenccel. Mindet visszautasították, és már kezdte feladni a reményt. No, nem mintha a körülmények között ez nehéz lenne...

Egy olyan feleséget vetett elé a sors, aki nem akart asszonnyá válni. Sosem lett igaz társa, sosem értette meg őt. Viszont a nő elválni nem akart, mert az ártott volna a hírének. Elvégre, ha házas, tiltott gyümölcsnek számít, ami mindig édesebb. Évek óta nem érintették meg egymást férjként és feleségként, de az írót ez nem nyugtalanította. Ő is megcsalja őt minden áldott éjjel. A múzsájával.

Barátai, kikkel hetente összeültek egy kedélynövelő italra, hasonlóképp gondolkodtak a művészetéről. Azt mondogatták neki, hogy már eljárt felette az idő. Már a gyermekeinek kellene mesét olvasnia, nem pedig éjjelente gyártani őket a fióknak. Az írónak nem voltak utódai, hacsak a sok kéziratot nem tekintjük a múzsájától fogant több tucatnyi apróságnak. Nem is hiányoztak neki porontyok, akik folytonosan rabolnák az idejét. Önző volt, mint a legtöbb művész. Ezt az árat hajlandó volt megfizetni.

Kevés barát, hűtlen feleség, elszigeteltség… valamit valamiért. Talán ezért nem megy nekem? Ezért nem voltam képes fejlődni? Mikor ezeket a kérdéseket feltette magának, letette a tollat, majd összegyűrte a félig teleírt papírt, és a földre dobta. Korábban még nem tett ilyet. Új célt jelölt ki magának: élni akart. Felmenni a feleségéhez, megtenni vele, amit egy férjnek meg kell, majd másnap a munkahelyén megpróbálni rávenni a főnökét, hogy léptesse elő. Már évek óta keményen dolgozott ott, és két ember munkáját végezte. Igenis kijárt neki a magasabb pozíció!

Mit is képzeltem, mikor írtam a történeteimet? Hisz azokból megélni sem lehet! Miféle élet várhat egy íróra? Ezeket kérdezte magától. Tudta, hogy mikor letette a tollat, örökre elköszönt ettől a hívatástól. Fulladjanak csak meg azok, akiknek nem kellenek a munkáim! Nem is érdemli meg őket ez a hitvány világ!

Eldöntötte, hogy másnap összegyűjti minden kéziratát, és tűzbe veti az irományokat. Maga mögött akarta hagyni a termékeny múltat, és vele a szenvedélyét, mely majdnem tönkretette az életét.

Nem mindenki gondolta így.

Egy öltönyös, cilindert viselő férfi jelent meg az elhagyatott szobában, s felvette a földről az összegyűrt lapot. Annak ellenére, hogy arctalan volt – híján volt szemnek, szájnak, orrnak és fülnek –, könnyedén olvasta végig az író macskakaparását.

– Annyira nem reménytelen – fűzte hozzá hangosan, miközben felvette a szerző tollát, és ráfirkantott valamit a papírra. A papír ezt követően felragyogott, az arctalan idegen pedig a földre tette a lapot. Figyelte, hogyan változik át egy szőke kisfiúvá, kinek frizurája egy falevélre emlékeztetett. A fiúcska hitetlenkedve nézett magára, megtapogatta a testét, és körbefordult. Csak ezután tűnt fel neki a mozdulatlanul álló alak. Bizalmatlanul végigmérte.

– Ki maga? – kérdezte egér vékony hangocskáján.

– A nevem Artvon Jus – felelte az öltönyös, kalapját emelve. – Azért jöttem, hogy hazavigyelek, Levélente.

Az arcnélküli idegen és a kisfiú a csillagokból betonozott úton jártak. Léptük visszhangzott a végtelen semmiben, mely körbeölelte őket. Néha kirajzolódtak az égbolt fekete szövetébe szőtt jelek, melyek segítették Artvon Just a tájékozódásban. Ezek a szimbólumok nem hasonlítottak semmire, melyet Levélente ismert.

A kalapos alak nézte, ahogy a fiú a kezét bámulja.

– Nem hittem volna, hogy valaha is Unfantáziába tévedek – mondta lelkesen, majd kísérője felé fordította a fejét. – Azt hittem, hogy a „valós világ” csak egy legenda.

– Pedig nagyon sok szereplő járta már velem végig ezt az utat.

– Hová visz?

Artvon Jus az előttük álló útra figyelt.

– Keresünk neked egy másik írót – felelte. – Aki elkezdett téged kitalálni, nem volt képes befejezni. Ha egy szereplőt és annak történetét nem fejezik be, akkor az I. H. L. E. T keres neki egy másik írót.

– Minek a rövidítése az ihlet?

– Idejekorán Hátrahagyott Legendák Eligazító Társasága – felelte a cilinderes egykedvűen. – A be nem fejezett történetek lezárására szakosodott intézmény.

– Szóval maga afféle…

– A hivatalos megnevezésem aszúm Artvon Jus. És mielőtt rákérdeznél: igen, az aszúm visszafelé olvasva múzsa.

– Akkor miért nem helyettes múzsának hívják önöket?

– Mert a múzsáknak van helyettesük. Álmoknak hívják őket. Ha egy író múzsája az ihletválság nevű kórtól szenved, megjelennek az álmok, melyekből meríthet.

– És ha egy szereplőnek vannak álmai?

– A szereplők másik létsíkon mozognak. A Fantázia Birodalmában minden megtörténhet, amit az írók elképzelnek.

– Akkor mi most hol vagyunk? – kérdezte hirtelen Levélente. Artvon Jus kezével az egyik megjelenő, nonfiguratív szimbólumra mutatott.

– Ez kérlek szépen a Lepel. A Lepel az a verzum, mely összeköti a fiktívet a valóssal, ugyanakkor otthont ad az olyan intézményeknek is, mint az I. H. L. E. T. Ha ott végeztünk, elkísérlek az új íródhoz.

Mikor megjelent egy újabb jel a Lepel szövetében, Artvon Jus megállt, az öltönye zsebébe nyúlt, majd elővett egy krétát. Úgy írt vele a levegőbe, mint tanár a táblára. Levélente a betűket nem ismerte fel, de a formákat már be tudta azonosítani. Karikákat, háromszögeket és négyzeteket fedezett fel, melyek egymás mellett elhelyezkedve ragyogtak a levegőben.

Miután a négysoros felirat elkészült, először villogni kezdett, majd eltűnt. Az arctalan eltette a krétát, és karba tett kézzel várakozott. Levélente először azt hitte, hogy magyarázatot kap, de aztán belátta, hogy kísérője nem fog addig megszólalni, amíg meg nem kérdezik.

– Mire várunk?

– Leadtam a jelentésemet az I. H. L. E. T-nek. Az engedélyükre várunk.

Levélente némán bólintott, majd kis gondolkodás után újabb kérdést szegezett az aszúmnak.

– Maga varázsló?

– Mondhatjuk – felelte az, pár pillanatnyi töprengés után.

– Harcolni is tud?

– Kaptam szódöfészeti képzést – felelte Artvon Jus –, de nem vagyok harcos. Az én munkám az, hogy a kallódó történeteknek befejezést találjak.

A fiú még rengeteg kérdést szeretett volna feltenni, de mikor hirtelen megjelent előttük egy sárga krétával körülrajzolt ajtó, inkább lenyelte őket. Az cilinderes előre lépett, kitárta, majd intett Levélentének, hogy menjen előre.

Ha az ember képes elképzelni a lehető legközhelyesebb irodát, már tudja, hogy néz ki az I. H. L. E. T belülről. Egy legenda szerint ez a hely volt hatással Unfantázia valamennyi irodaházára.

Artvon Jus és Levélente megálltak a recepciónál, a pult mögött pedig egy embertestű, de macskaarcú alak állt, és igazgatta a papírlapokat. Miután fél percig álltak mozdulatlanul, az aszúm füttyentett. Ekkor tudatosult csak Levélentében, hogy az aszúm száj nélkül is képes hangot kibocsátani magából. A macskaarcú egy pillanatra rájuk nézett, majd utána visszatért a munkájához.

– Meo – kezdte Artvon Jus, mire a recepciós ránézett –, te minden papírt a műszak elején és végén szoktál elrendezni. Kérlek, ne játszd meg az elfoglalt aktakukacot!

Az emberszabású cirmos kérdőn felvonta szemöldökét.

– Nem vettelek észre, Jus – mondta ártatlanul, majd nyávogott egyet. – Esküszöm.

Az arctalan Levélente felé fordította az… arcát.

– Ő itt Pomm Meo, az I. H. L. E. T legidegesítőbb alkalmazottja, és élő bizonyítéka annak, hogy a lustaság is lehet kifizetődő.

A macskaarcú morgott egyet, de Artvon Jus rá sem hederített.

– És mielőtt megkérdeznéd: igen, sajna rajta múlik az életed.

– Akkor jobb, ha nem hozol ki a sodromból, ugye? – kérdezte sejtelmes hangon Meo.

– Ha szándékosan rossz íróhoz osztod be, ki fognak rúgni.

– Annak csak örülnél, nem? – gúnyolódott Meo. – Elvégre én vagyok a legidegesítőbb alkalmazott…

– Van önkritikád? Meg vagyok döbbenve!

A macskaember haragtól eltorzult arcát látva Levélente kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Megköszörülte a torkát, mire az aszúm észbe kapott, majd komolyra fordítva a szót a fiúra mutatott.

– A szereplő neve Levélente, akinek a történetét nem tudta befejezni az írója. Találnunk kell neki egy másikat, aki végigviszi a meséjét.

– Jól van – mondta egykedvűen Meo, majd az íróasztal fiókjába nyúlt, és elővett egy nyomtatványt. Elkezdte kitölteni a fehér lap üres rubrikáit. – Mikor hagyta abba a szerző?

– Az elején, egész pontosan az első oldalt sem fejezte be.

– Értem – mondta, majd leírt néhány adatot. – Milyen a történet típusa?

– Klasszikus tündérmese.

– Eredetileg tervezett hossz?

– Még az író sem tudta.

– Esne bele a fene – morogta Meo, majd az egyik apró négyzetbe beleírt egy kérdőjelet. – Jól van.

Ezt követően kérdezz-felelek játékot játszottak. Meo harminc kérdést tett fel, de Artvon Jus nem tudta mindet megválaszolni. A percekig tartó kitöltés után a lapot Meo és az aszúm aláírták, majd előbbi kért egy percet, és – szó szerint – eltűnt. Ahogy azt Levélente sejtette, a recepciós sokkal tovább maradt távol egyetlen percnél. Atvon Jus megengedte neki, hogy kérdezzen bármit, ami eszébe jut. Levélentét az érdekelte, hogyan lehet valakiből aszúm.

– Bármelyik szereplő lehet aszúm, ha már végigjárta a történetét. A legtöbb mesehős élvezi a happy endet. Inkább a jellegtelen mellékszereplők döntenek úgy, hogy továbbképzésre mennek. Tudod, az istállófiú, aki egyszer lecsutakolja a főhős lovát, vagy a cseléd, aki kitakarítja a házat. Az ő életükből hiányoznak a kalandok, és úgy gondolják, a mi életünk izgalmasabb. Ahogy azt tapasztalhattad az elmúlt pár percben, ez egy téves feltételezés.

A macskaarcú egy kulccsal a kezében bukkant fel hirtelen, melyet átnyújtott Artvon Jusnak.

– Szerencsétek volt. Épp találtunk egy nektek megfelelő írót. A kulcs jelezni fogja az utat.

– Kösz, Meo – mondta az arcnélküli, majd meg is indult a Lepel felé vezető ajtóhoz, nyomában Levélentével.

Az aszúm és a szereplő ismét a csillagos úton jártak, vándorlásuk viszont jóval rövidebbnek bizonyult. Artvon Jus megjegyezte, hogy az új író nem is lakik messze a régitől. Mikor a kulcs pislákoló zöld fénye kialudt, az öltönyös fickó maga elé döfött vele. Egy kattanó hang jelezte, hogy beletalált a zárba, majd miután elfordította a kulcsot, nyílt egy ajtó a semmiből.

Az ajtó kék fényben ragyogott. Artvon Jus intett Levélentének, hogy lépjen át rajta. A fiú nyelt egy nagyot, majd a küszöbig sétált. Eszébe jutott egy kérdés, amit még szeretett volna feltenni.

– Emlékezni fogok magára, Artvon Jus?

– Ha a történeted véget ér, emlékezni fogsz.

– Látjuk még egymást? – kérdezte reménykedve a fiú.

– Remélem – emelte kalapját búcsúzóul az aszúm, majd hátat fordított. Csak hallotta, ahogy Levélente átlépi a küszöböt, és az ajtó mögötte bezárul.

Az író első történetén dolgozott. Miután férje kicsattanó jókedvében kijelentette, hogy abbahagyja az írást, a nőhöz bekopogtatott az ihlet. Egy olyan mesét szeretett volna megírni, melynek fő témája az emberi fantázia satnyulása. Amikor férje beszélt neki arról, hogy elkezdett egy mesét egy levélhajú kisfiúról, már eszébe is jutott, kit tesz meg főszereplőjének. A feleséget nem ijesztették el kiábrándult urának intelmei. Ennek a mesének meg kellett születnie, ezt súgta neki egy belső hang. A múzsája szüntelenül adta gondolatba a szavakat, melyeket az író monitorra vetett. Így talált otthonra egy kallódó történet.