A falakon szűrt fényfoltok remegnek,

az ablak mögött álmos házak néznek.

A testem nyitva hagyott könyv ma este,

lapjain átfújnak suttogó emlékek.

Nem tudok aludni. Csak figyelek.

Már nem keresek semmit, csak várok.

Mintha a csend is belém rekedne,

és én lennék a néma világ-vádlott.

Az idő nem múlik, csak visszanéz rám.

Nem halad. Csak újra és újra kérdez:

hol vesztél el? S miért nem maradtál,

ha egyszer már voltál ennyire részem?

Próbálkozom: lehunyt szemem mögött

mezőt idézek, tengert, nyári házat.

De mindegyikbe beleszőtt a köd,

s ha felbukkansz, rögtön magaddal rántasz.

És most már nem alszom. Nem is próbálok.

Csak ülök, és nézem, hogyan telik el

minden, ami lehetett volna, s mára

csak egy üres jelen maradt, nélküled.