A csillagok közötti úton vajon feltétlenül a tudomány nagy kérdéseire lelünk válaszokat?

A történetben egy domonkos szerzetes és négykarú robotja próbálnak elkeseredetten áthatolni a „másik űr" kiszámíthatatlan és halálos veszélyeket rejtő, ún. „rendezetlen" régióin át. Veszélyes küldetés ez az Ismeretlen Űrbe, amelynek során a külső viszontagságokon túl még belső kétségekkel is szembe kell nézni. A szerzetes a hírhedt Tiltott Zónában reméli, hogy rábukkanhat az igazság morzsáira.

A novella a legkorábbi online megjelent írásaim közül való, és a szöveget ezúton eredeti formájában, immár szerzői néven, a szerzői fejlődés egyfajta korai lenyomataként teszem közzé. (Eredeti megjelenés: 2021. május – archív kiadás.)

A két hatalmas másik űri térhasadék hihetetlen sebességgel közelít egymáshoz. A pályájuk jó eséllyel éppen keresztezni fogja az utunkat: feketeségük tátongó szájú szörnyként készül elnyelni törékeny kis lélekvesztőnket.

Az ujjaim kétségbeesetten morzsolják a rózsafüzér szemeit. Imádkoznom kellene, de a gondolataim folyton csak elterelődnek, pusztán a kezem ismételgeti a jól ismert mozdulatokat.

Kezdem keservesen megbánni, hogy nem hallgattam Eliézerre. Igazán adhattam volna a véleményére. Akárcsak az ősidőkben Ábrahámnak azonos nevű elődje, nekem is hűséges szolgálóm volt az egész úton. Attól kezdve, hogy elindultunk az Ismeretlen Űr felé.

Nélküle már rég halott lennék, hiszen a másik űr azon térségeiben, amelyeken át az Ismeretlen Űr megközelíthető, semmi sem szavatolja már az űrhajók biztonságos átkelését. Aki csak teheti, távol marad a másik tér e rendezetlen, kavargó részeitől, ahol másik űri tértörések, térhasadékok, téranomáliák és minden elképzelhető hasonló veszély leselkedik az utazókra.

Mindenki elkerüli tehát, kivéve persze mi, a Szentatya hívására jelentkezett bátor misszionáriusok. Mi, akik vállaltuk, hogy akár az életünk árán is, de megpróbáljuk elvinni az Örömhírt az Ismeretlen Űr térségeibe.

Eliézer szerint igazán nemes feladat ez, és büszkének kellene lennem, hogy a Killiküşçÿ nagyaszteroida Királyság-szerte híres Bartolomé de las Casas Domonkos-rendi kolostorának képviseletében próbálhatom meg teljesíteni a szent küldetést.

Csakhogy ő egy gép, akiben nincs se félelem, se kétség. Ó, milyen könnyű is neki az engedelmesség megtartása! Ha csak sejtené, hogy mindez egy embernek néha mennyire nehéz! – Talán most hamarosan meg is bűnhődöm ezért. Ebből a kutyaszorítóból most már nem menekülhetünk meg… Vagy mégis? Isten talán mégsem hagyott el, még ha én le is tértem az útról?

Eliézer félelmetesen manőverezik, mint mindig. Ember erre nem volna képes. Négy karja szemkápráztató sebességgel állítgatja a különféle kezelőszerveket, miközben fémtestén hidegen csillog a vezérlőterem világítása. Nem is tudom szemmel követni, hogy pontosan mit csinál. Mindenesetre a kilátóernyőn úgy látom, mégiscsak sikerült valahogyan elkerülnie az ütközést és kihozott minket a két hasadék célkeresztjéből.

Sőt, sikerült neki a kavargó tértörések fekete szakadékainak forgataga közepette is találnia egy viszonylag biztonságos „csatornaféleséget”, amelyen azután szédítő sebességgel elindította az űrhajót.

– Elismerésem, Eli, fantasztikus volt, amit műveltél. Már nem is tudom számolni, hányadszorra mentettél meg minket e küldetés során.

– Kíváncsi vagy tán a pontos számra, gazdám? – kérdezi fémes csengésű hangján, de a fejét még csak felém sem fordítja eközben, figyelme továbbra is az űrjármű navigációjára irányul.

– Nem, Eli, köszönöm szépen.

– Nem is szükséges számon tartanod, gazdám, én emlékszem rá. Amúgy meg irreleváns. Ez a dolgom. Azért rendelt melléd az elöljáró testvér, hogy megnöveljem az életben maradásod és így a küldetésünk sikerének az esélyét.

– Igazán kedves volt tőle – mondom elgondolkodva. – Ha te nem vagy, Eli, ezt az előbbi szituációt nem úszom meg épp bőrrel. Sőt, még idáig sem jutottam volna el. Most egy ideig viszonylagos biztonságban vagyunk? Hogy látod?

– Igen, gazdám, találtam egy valamelyest kevésbé irreguláris térsávot és most azon keresztül haladunk. Itt a szenzorok szerint egy jó darabon döntően lassabb mozgású másik téri törések keresztezik csak az utunkat. Azonban nem garantálhatom, hogy ez a kedvező helyzet huzamosabb ideig fennáll majd. A Tiltott Zónában haladunk, ez a másik űrnek a Királyságot övező rendezetlen részei közül is a legveszélyesebb, legkiszámíthatatlanabb területe.

– Tudom, Eli, tudom jól – sóhajtom fásultan, miközben ujjaim megkönnyebbülten elengedik az övemen függő rózsafüzéremet.

Alábbhagyott a veszély. Nagy hálával tartozom ugyan az Úrnak, de majd inkább később imádkozom, rendesen, most úgysem tudnék koncentrálni.

– Ha szabad megjegyeznem, gazdám – szólal meg váratlanul Eli – te adtál utasítást arra, hogy váltsak irányt a Tiltott Zóna felé. Holott én tájékoztattalak, hogy a legveszélyesebb másik űri hasadékok és tértörések éppen ott vannak, és hogy a küldetésünk sikerének és egyben gazdám, a te túlélésednek az esélye is jelentősen lecsökken, ha arrafelé vesszük az utunkat.

– Tisztában vagyok vele, Eli. Tudom, hogy te megmondtad. Teljesítetted a kötelességedet.

– Talán nem jól, gazdám – köti az ebet a karóhoz. Néha roppant fárasztó egy robottal vitatkozni. – Kötelességem lett volna meggyőzni téged, hogy maradjunk a kijelölt útvonalunknál. Az elöljáród pontos irányt adott meg neked, gazdám, amerre át kellet volna szeljük a másik űrt az ismeretlen űrtérségek felé haladva. Ő pedig egyenesen a Szent Világról kapta az utasításait, magától a Magister Generalistól. Arról nem is beszélve, hogy a Tiltott Zóna elkerülésére egyenesen a Szentatyától származik világos utasítás minden egyes misszionáriusra vonatkozóan, aki az Ismeretlen Űrbe tart. Számomra tökéletesen illogikus, hogy mindezek ellenére mi miért tértünk le az útról, ráadásul éppen a legszigorúbban elkerülendő irányban. Gazdám, a szerzetesi fogadalmadban szereplő engedelmesség…

– Elég legyen! Elég már, Eli! – kiáltom, haragosan felpattanva a székemből. Bár azonnal rájövök, hogy értelmetlen dolog egy géppel szemben felemelni az embernek a hangját. – Tisztában vagyok vele, hogy engedetlen voltam. Beismerem, nem tagadom. Most örülsz? – ismét értelmetlen kérdés egy robot felé. – Képzeld el, ezen tépelődöm már napok óta, amióta csak erre utasítottalak. De vállalom a döntésemet továbbra is. Erre haladunk tovább.

– Szabad megkérdeznem, gazdám, hogy miért?

– Miért ne szabadna? Azért, Eli, mert úgy olvastam, hogy anno a Nagy Összeomlás idején ezekben a régiókban változott meg elsőként a másik űr szerkezete. Utána akarok ennek járni. Meg akarom érteni, hogy mi okozta ezt. Tudnom kell, hogy mi az, ami ezerötszáz éve elvágta a Királyságot a galaxis többi részétől. Méréseket fogunk végezni a Zónában, ha elég mélyre értünk. Hát ezért váltottunk irányt és ezért voltam engedetlen.

– Bevallom, gazdám, továbbra sem értelek. Mi itt nem asztronómiai tudományos küldetésen vagyunk. A feladatunk az Ismeretlen Űrben élő, az Úr nyájától elszakadt emberekhez eljutni és hirdetni számukra az Evangéliumot – közli szenvtelenül, nem mintha másképpen is tudná.

– Ugyan már, Eli! Te komolyan elhiszed, hogy lehetséges átjutni a másik tér hasadékain és törésein és bárki képes lehet elérni a Királyság határain túl bármilyen emberlakta világra is? Hallottál már talán eddig akár egyetlen olyan misszionáriusról is, aki visszatért erről a küldetésről, vagy bármi módon jelt adott volna magáról? A biztos halálba megyünk, totálisan értelmetlenül! Talán nincs is odakint semmi, tán nem is élnek odakint emberek! Vajon azért tanultam évtizedeket a Királyi Asztronómiai Akadémián, hogy utána az életemet és a tehetségemet egy értelmetlenül kijelölt útvonalon haladva veszítsem el?

– Az útvonalakat az Ismeretlen Űr Népei Evangelizációjának Kongregációja jelöli ki olyan számítások alapján, amiket Őszentsége legnagyobb tudósai…

– Csöndet! – torkolom le fémtestű útitársamat. Felindultságomban gyors léptekkel fel-alá járkálok a vezérlőfülkében, a fehér habitusom csak úgy suhog körülöttem. – Nem érdekel, Eli, hogy ki jelöli ki az útvonalakat! Itt vagyok végre a másik űr rendezetlen részén és használni akarom a tudásomat, hogy kiderítsem a titok nyitját!

– Gazdám, hát akkor te nem is azért jelentkeztél a küldetésre, hogy az odakint élő elveszett lelkeket visszavezesd az Úrhoz? – kérdi.

Micsoda naivitás lakozik ebben a gépben…

– Persze, hogy nem! Szép cél volna, de ez a küldetés veszett fejsze nyele. Kész öngyilkosság a semmiért. Annak viszont már volna értelme, ha megfejteném végre az évezredes titkot!

– Nem gondolod, gazdám, hogy neked szerzetesként elsősorban az volna a feladatod, hogy az Úr igéjét próbáld hirdetni, bármily reménytelen legyen is a helyzet?

Nem adja fel egykönnyen. Makacs egy masina, meg kell hagyni.

– Eli, kérlek, ne oktass ki a feladatomról! Szerintem meg éppen az a dolgom, hogy az igazságot keressem! Azt teszem! Kiderítem az igazságot arról, hogy mi történt a másik űrrel!

***

Újabb hetek teltek el rettegésben.

Értelmetlenül, mert egyetlen mérést sem volt esélyünk még csak elkezdeni sem.

Az utóbbi napokban mindenesetre észrevettem, hogy egészen megőszültem. Beleőszültem a folyamatos életveszélybe. A rózsafüzérem egyes szemei komolyan megkoptak már, annyit morzsolgatom őket ezen az utazáson, még ha éppen nem is imádkozom.

Mindeddig, csodával határos módon – pontosabban Eli már-már természetfölötti „reflexeinek” köszönhetően – életben maradtam. Sőt, lényegében egy karcolás sem esett még a hajón.

Egy ideje éppen megint nyugisabb útszakaszon haladunk, mert a robotom újfent rátalált egy valamivel kevésbé irreguláris csatornára a másik tér kavargó szövetében.

Kezdek is egy kissé elbóbiskolni. Eli mindig mondja, hogy inkább egyek, aludjak, nem kell őt felügyelnem, attól fikarcnyit sem fog jobban manőverezni. Most mégis éppen ő riaszt fel.

– Gazdám, ezt nézd! - biccent fejével a kilátóernyő felé.

Talán csak káprázik a szemem, de mintha körülöttünk a másik űr haragosvörös színe kezdene mélyülni.

Igen: most már határozottan bordó színben pompázik. Sőt: egyre inkább ibolyaszínben.

Emellett a csatorna, amiben haladunk, is kezd kiszélesedni. Körülöttünk egyre ritkulnak a másik téri törések.

Fel sem ocsúdok a döbbenetemből, de Eli már teszi a dolgát:

– A Julianus barát űrcirkáló hívja a Bartolomé de las Casas Kolostort a Killiküşçÿ nagyaszteroidán. Perjel uram, kérem, jelentkezzen! Átjutottunk a másik űr rendezetlen szakaszán! Pár pillanat és megnyitjuk az átjárót, vissza a világűrbe. Az Ismeretlen Űrbe!

Nincs válasz.

Nem jut át a jel a másik tér mindenféle hasadékain, törésein, anomáliáin.

Közel s távol nincs másik téri kommunikációs átjátszóállomás sem, ami foghatná a jelünket.

Esélytelen volt, de Eli betartotta a protokollt. Ő ilyen.

Nyilván a Killiküşçÿn és a Szent Világon is rég azt hiszik, megsemmisült a hajónk.

Pedig még élünk! Sőt: nem pusztán élünk! Átértünk! …

Körülöttünk lassan szétoszlik az átjáró energiában gazdag felülete.

A normál űrben vagyunk hát ismét. Szinte fel sem fogom.

Nem gondoltam volna, hogy még egyszer újra látom. Igazából sohasem hittem a küldetés sikerében. Könnyek gördülnek le az arcomon.

Újra a világűrben vagyunk! – mondogatom magamnak, hogy elhiggyem. Ráadásul nem is akárhol: az Ismeretlen Űrben. Ott, ahová talán már évezredek óta nem jutott el senki.

Eli azonban mindezt szenvtelenül veszi tudomásul. Mit sem törődve a tett történelmi jelentőségével, céltudatosan teszi a dolgát. Szkennelést végez, bolygórendszerek után kutatva.

***

Két újabb rövid etap után a másik űrben – amely itt már újra rendezett és biztonságos – léptünk vissza a világűrbe a naprendszernél, amit Eli talált.

A szenzoraink adatai szerint mindkét lakható bolygója lakott is: jelentős energiakibocsátást és bolygó körüli pályán keringő űreszközöket detektálunk.

Hihetetlen! - Minden bizonnyal rábukkantunk egy emberlakta rendszerre az Ismeretlen Űrben.

Azt hittem, hogy az úton megtalálom majd a válaszokat az asztronómia legfőbb rejtélyére. De már belátom, hogy az igazság, amit annyira kerestem, nem a másik űrben volt.

Hanem itt, az Ismeretlen Űrben. Ebben a naprendszerben.

Ide vezetett el engem az Úr. Ezért gyújtotta hát a szívemben az igazság keresésének olthatatlan vágyát!

De nem az volt a célja ezzel, hogy az igazságot a múltról felfedjem.

Hanem, hogy ezeknek az embereknek, e két világon, akik talán már tizenöt évszázad óta nem hallhattak róla, beszélhessek a valódi Igazságról: hirdethessem számukra az Evangéliumot.

#SpeculativeFiction #ScienceFiction #SpaceOpera #ClericalSciFi #TheologicalSciFi #ShortStory #HungarianLiterature #FaithAndScience #PhilosophicalFiction #SpiritualJourney #Robotics