A szivárványos pikkelyek, mint gyémánt a napfényben, szikrákat szórnak szanaszét.
Megkocogtatom az akvárium üvegét, három razbóra siklik hínármenedékbe. Továbbállok.
Placcs.
Szemöldökráncolva fordulok vissza a miniatűr beltéri tóhoz. Az egyik ékfoltos a földön vergődik, az
életet adó víz után tátogva. Aztán kimúlik. Nagyot sóhajtva tenyerembe temetem a tetemet és a wc
felé indulok.
Placcs.
Most már ijedten nézek hátra. A második pikkelyes is a greslapon vonaglik. Újabb halálozás. Társa
mellé fektetem és aggódva pillantok az utolsó, fajtáját képviselő példányra.
– Ugye, te elégedett vagy az életeddel?
Akárha válaszolna kérdésemre, félelmet nem ismerve ugrik, röppen, szökken kifele a vízből. Még
rezdül egy utolsót kopoltyúja, aztán teljes békével úszik a végtelen tengerébe.