Congratulations! Your support has been sent to the author
Vissza

Vissza

Published Jan 23, 2023 Updated Jan 23, 2023
time 9 min
0
Love
0
Care
0
Wow
thumb 0 comment
lecture 34 readings
1
reaction

On Panodyssey, you can read up to 10 articles per month without being logged in.
Enjoy 9 articles more articles to discover this month.

To have unlimited access, log in or create an account by clicking below, it's free! Sign in

Vissza

A mama senkinek sem szólt róla, hogy ő is el akar menni. Először az öltözködésén vettünk észre valami furcsát.

Ágotával egy régi magyar filmet néztünk a moziban, valami vígjátékot az előző század harmincas éveiből, már nem emlékszem mi volt a címe. Akkoriban, a nagy bejelentés után sok ilyen volt műsoron. Már hazafelé sétáltunk a filmről, amikor a barátnőm felkiáltott: „A molyirtó szaga! Az hiányzott!”

Igaza is volt. Akkor már hetek óta a mama ruháiról beszélt mindenki a családban, a színükről, szabásukról, hogy ki hol, melyik filmben látott utoljára ilyet. A húgom össze is veszett a nagybátyámmal rajta, az egyikük azt állította, hogy egyértelműen a Hyppolit, a lakájban hordott ilyet a Schneidernét játszó színésznő, a másik meg a végén már ordította, hogy márpedig ő igenis Tolnay Klárin látott ilyet a Meseautóban és csak jobban tudja, mert éppen akkor vette meg az újonnan kiadott 8K változatot. Jól emlékszem, mert a nagybátyám úgy hadonászott a kezével, hogy két borospoharat is összetört és mindenki ruhája tiszta vörösbor lett. Csak egy dolog kerülte el addig a figyelmünket: hiába öltözött a mama az utóbbi időben egyre inkább a régi divat szerint, mindegyik ruhája vadonatúj volt, frissen varrott, nem azok a molyirtó- és szekrényszagú kosztümök, amiket egyébként hordani szokott. Úgy sejtettük, hogy a régi-új ruháit valamelyik nagykörúti szabónál csináltathatta, amikből jó pár felbukkant a városban, szintén a kormány nagy bejelentése után.

Az utolsó közös karácsonyon már a haját is máshogy hordta. Ezt többen szóvá tettük aznap este, de csak mosolyogva leintett minket, egy öregasszonynak is kellhet néha a változatosság. Végül újévkor hívta össze a családot, hogy elmondja: a maradék éveit nem itt akarja leélni, csatlakozik az elutazókhoz és ő is visszamegy. Ha igazak a hírek, júliusban indulnak, van még fél évünk, azt jól használjuk ki. Anyám hónapokig próbálta lebeszélni. Lehet, hogy nem olyan lesz, mint amire emlékszik, hiszen kislány volt még, amikor legutoljára ott járt. Erre az volt a válasz, hogy ennél, ami most itt van, minden jobb. Aztán azzal próbálkozott, hogy ott még nincsenek olyan jó orvosok, mint itt. Nagyanyám erre csak legyintett, azt mondta valamikor mindenkinek, neki is meg kell halnia, és hogy nem volt az olyan rossz, mint ahogy mi azt képzeljük. Ezek után általában nem is lehetett vele igazán beszélni, mert csak a kiragasztott plakátok szövegeit mondta fel. Anyám azzal nyugtatta magát, hogy a mama úgyis visszajöhet majd, ha baj van.

Persze a kapu végül nem készült el júliusra, sőt még ősz elején sem volt biztos, hogy egyáltalán elkészül-e. Igaz, ez már nem az első lett volna a félbemaradt nagyberuházások sorában. A legtöbben úgy gondolták, hogy a kapu is arra a sorsra jut majd, mint a Budapest-Belgrád-Szkopje mágnesvasút, a Debrecen-Hódmezővásárhely metró vagy a fiumei tengeralattjáró-bázis.

 

Most is tisztán emlékszem a közvetítésre, amikor a magyar képviselők először hozakodtak elő az ötlettel az Európai Parlamentben, aztán rögtön utána különleges támogatást kértek a megvalósításhoz. Először hatalmas csend lett, de utána olyasmi történt, ami akkoriban nem volt gyakori az ülésteremben: mindenki hangos röhögésben tört ki.

Amikor a nemzetközi közösségnek lassan leesett, hogy a magyar kormány komolyan gondolja a tervét, több ország – de leginkább a szomszédos országok – vezetői fejezték ki aggodalmukat a kapu működésével kapcsolatban. Különösen attól féltek, hogy ha a magyarok visszautaznak a múlt század harmincas éveibe, akkor annak milyen következményei lehetnek a jelenre nézve. A projekten dolgozó tudósok és szakértők biztosították őket, hogy nem a klasszikus értelemben vett időutazásról van szó, mivel a kapu bekapcsolásakor egy egészen másik, párhuzamos univerzum fog keletkezni, aminek a kezdőpontja történetesen valóban az ezerkilencszázharmincas év lesz, de ennek az univerzumnak a létezése és az ott történtek semmilyen mértékben nem befolyásolják majd az itteni Európa és a világ helyzetét, illetve a visszautazók lezajlott történelmi eseményeken sem fognak tudni változtatni.

Az első, hivatalos itthoni sajtótájékoztató után Budapesten több oszlopra is kikerültek az új plakátok: A jövő a múltban van! Hamarosan a megyei lapokban is megjelentek a tájékoztatók és hirdetmények az utazásra jelentkezés menetéről. Különböző nyilatkozatokban arra is kitértek, hogy a kapun keresztüli kétirányú átjárás az addigra alig hétmilliósra csökkent ország munkaerő-hiányára is megoldást jelenthet, hiszen a harmincas évekből ide vándorló magyarokat – a jelenbe való rövid integrációt követően – a most még betöltetlen munkahelyeken is kiválóan lehet majd alkalmazni.

 

Végül novemberben, amikor már senki sem számított rá, a nagymama szólt, hogy megjött az értesítő: a következő pénteken végre utaznak. Az utazás előtti napon az egész család összegyűlt nála egy utolsó közös vacsorára, a mama még almás rétest is sütött, amit kivételes alkalmakra tartogatott. Másnap korán reggel együtt indultunk Ópusztaszerre. Több ellenőrzőponton keresztül jutottunk be, minden családtagnak fel kellett mutatnia az előre kiváltott belépőkártyáját. Bekísértük a mamát a hatalmas, hangárszerű fogadóépületbe, ahol a csomagjait átvizsgálták, hogy csak a kornak megfelelő ruhákat és tárgyakat visz-e magával, aztán felcímkézve egy futószalagra tették őket. Kicsit mindenkinek könnyes volt a szeme, amikor a nagymama integetve eltűnt az indulócsarnokba vezető folyosón.

A hatalmas, téglalap alakú kapu a szabad ég alatt, egy óriási amfiteátrum közepén állt. Egészen hosszan át lehetett látni rajta keresztül a lapos tájra. A miniszterelnök és a kormánytagok a kapu mellett, egy színpadon integettek, díszmagyarban, mindenféle zsinórral és prémmel, mögöttük katonazenekar. Rövid beszéd után a színpad mögötti kivetítőn visszaszámlálás kezdődött, a katonazenekar pedig játszani kezdett. A visszaszámlálás vége felé a kapuhoz futó vastag, kifeszített vezetékeken bizsergés futott végig. A kapu oldalaitól több helyről zselés, higanyhoz hasonlító nyúlványok indultak el. Amikor ezek középen találkoztak a felület kisimult és a kapuban megjelent egy másik, zöldebb alföldi táj. A katonazenekar tovább játszott és a környező csarnokokból hosszú oszlopban, integető emberekkel tömött, korhű buszok indultak el, át a kapun, bele a szokatlanul zöld pusztaságba. Az amfiteátrum külső karéjában ülők jól láthatták, hogy a járművek nem jönnek ki a kapu másik oldalán, egyszerűen csak eltűnnek a száz évvel azelőtti tájban.

Mikorra az utolsó, a kormányt szállító busz is régen átjutott, a tömeg még mindig integetett, sokan sírtak és szipogtak. A kapu eddigi mély, egyenletes zúgása megváltozott. A mély hangba magasabbak vegyültek és távolabbról, a transzformátorállomások felől valami nyikorgásfélét lehetett hallani, aztán a magasban kifeszített rengeteg kábel közül egyik-másik sisteregni kezdett és szikrákat vetett. Valaki felsikoltott, a zene abbamaradt. A kapun keresztül a távolban látni lehetett a kivándoroltak menetét és a nagy port, amit a buszok a száz évvel azelőtti, zöldebb Alföldön felvertek, de az átjáró egyre szűkült. A szikrák megszaporodtak, elérték a kaput, mire az átjáró kocsonyaszerű anyagának remegése is abbamaradt. A zúgást felváltó csendben először senki sem szólt, csak néztük a lyukat, amin keresztül újra egészen élesen láttuk a jól ismert, porlepte tájat.

A következő években sok elmélet született arról, hogy mi is történt. Az erre alakult vizsgálóbizottság megállapította, hogy a kapu meghibásodását a tervezés és a kivitelezésnél használt rossz minőségű anyagok együttesen okozták. Ezt jó páran azóta sem hiszik el és valamilyen összeesküvést sejtenek az egész mögött. Akárhogy is volt, a kaput azóta senki nem próbálta meg újraindítani, pár évvel ezelőtt el is bontották. Úgy néz ki, abban azért mindenki egyetért, hogy jobb ez így. Mi is csak azt sajnáljuk kicsit, hogy a mama a receptes füzetét is magával vitte és azóta sem tudtunk olyan finom rétest sütni. Pedig igazán megpróbáltuk.

 

(Borítókép: Molnár Bálint / Unsplash)

lecture 34 lectures
thumb 0 comment
1
reaction
Share the article
copylink copylink

Comment (0)

Do you like Panodyssey articles?
Support their independent writers

Extending the travel in the universe Politics
Egy katona karácsonya
Egy katona karácsonya

Álmomban indulok, ha kezdődik a harc, Ketyeg rendületlen a kvarc, Csikorog a hó. Ha elbotlom, faló...

Krisztina Miskolci
1 min
A munka dicsérete
A munka dicsérete

Ha dolgozó ember vagy, ez itt a te versed, Rájöhettél, a melózás sovány malacpersely....

Krisztina Miskolci
5 min
Téltájéki magány
Téltájéki magány

Szürkék a reggelek, hidegek az esték, Az árcédulákon megint megújult a festék....

Krisztina Miskolci
2 min
Nem lesz gáz!
Nem lesz gáz!

Kiabálta februárbanU krajina - a határban -Vlagyimir Nagyemír,PosztcárCirill cé...

Máté Götz
2 min
Kertben
Kertben

Itt állok a tavaszMegfagyott kertjébenMegvagyok, kössz szépenA kérdést, szakassz...

Máté Götz
1 min

donate You can now support your favorite writers on Panodyssey!