Izgatottan szaladtam le a lépcsőfokokon, az utolsó kettő helyett most a harmadikról ugrottam. Megbillent a kezemben a csontokkal teli tányér. „Még a végén elejtem! ”- futott át fejemen a gondolat. Kitártam a lépcsőház hátsó ajtaját, a fullasztó meleg beömlött a kapun. Kiléptem a poros nyárba, szoknyám a lábához tapadt, izzadt lábamon csúszkált a szandál.

A mi házunkon sosem állt a „Tiszta udvar, rendes ház” felirat, igaz, legalább mi laktunk az „U” alakú házsor védett zugában, ott, ahová szél sem olyan könnyen fújt be. Nálunk szinte mindig nyitva volt a pici konyhaablak, a zöld szúnyogháló barátságosan besötétedett, mégis lehetett látni mögötte a kikukucskáló, integető sziluetteket. Nem volt virágoskert, csak egy kissé zavarba ejtő, vékony törzsű fácska nőtt a lépcsőház bejárata és a konyhaablak között, enyhén megdőlve, diszkréten, úgy hajlott, mintha elnézést kérne. A panel mögött volt egy magánház, talán hat család lakott benne, a házrészeket kerítés választotta el egymástól. Buksi futott volna elém, ha nem akadályozta volna a kerítés, bezzeg a macskák farkukat hegyesen magasra tartva lódultak felém. Minden vasárnap hűségesen szállítottam az ebédmaradékot az állatoknak, csontokat, húsos maradékokat, naná, hogy alig vártak.

-Hozol nekem ma is bort, Mesikém? – nézett rám a járókeretes néni a szemüvege fölött, reménykedve és szégyenkezve.  Megnyalta a szája szélét. Ott ült a kerítés szélén, nem tudni ő, vagy az állatok vártak jobban.
Én pedig elmentem, kimérettem és elvittem neki. Emlékszem az enyhén édeskés-savanykás borszagra, ma már tudom, milyen ízt hagy a szájban maga után, arra, ahogy enyhén ragadt a talaj a lábam alatt a boltban. Gyerek voltam, de ez a nyolcvanas években volt, kiszolgáltak persze, talán megkérdezték, kinek viszem, talán azt sem. Akkoriban is megszólták azt, aki ivott, de a néma szolidaritás összetartotta a társadalmat, a barátságtalan együttérzés lenyelte a kritikát. Egyszerűbb idők voltak, egyszerű emberekkel, a bánatok ugyanolyanok voltak, mint most.

Hallottam, anélkül, hogy megfordultam volna, mikor jön a troli a sugárúton, hallottam a vezetékekben futó villámosáram enyhe zúgását. Messziről ki tudtam venni a közeledő járművek járatszámát, aztán az én szemem is megromlott persze.
Emlékszem, bögrével hallgatóztam a panelban a fal túloldalára, hátha kifülelem az évszázad titkát, de csak a csövekben csobogó víz zaját hallottam. Meg tudtam mondani, mikor lép be valaki a hátsó ajtón a lépcsőházba, mikor áll meg a szemeteskocsi a ház mögött.

Az is rémlik, amikor egy csapat fiú megfenyegetett. Gesztenyével dobáltak meg bennünket, lányokat, futottunk a lépcsőház felé teljes erővel, nehogy elkapjon a banda. Körbeálltak minket, én pedig rosszul értelmezett hősködésből megkérdeztem, miért bántanak. Tanácstalan fiútekintetek néztek vissza rám, itt senkinek sem volt mersze megtenni az első lépést.  Nem bántottak, nem volt bennük igazi gonoszság, unalom, egyedüllét, bánat talán annál inkább.

És a zene! A zene tartotta egyben a lelkeket a paneldzsungelben. Hallottuk egymást, itt nem maradt titok. Gyakran szólalt meg az emeleten a „János legyen fent a János hegyen”, nálunk pedig idővel jöttek a musicalek, Elisabeth, Mozart, Valahol Európában, mert a zene, az kell.
Az egyetlen kiút a valóságból a zene volt, az ének, idővel a szavak is kiforrták magukat a jellemformálódás hevében. Alagút volt ez, melyen keresztül kijuthattam a szabad térbe, sarkok és szögletek nélkül, a semmiben lebegve. Kéz a kézben jártak nálam, mármint a zene és az irodalom, egymást erősítve, néhol felcserélve. Nem tudtam, ki vagyok és mit akarok, de bennük élve nem is volt fontos a kutatás. Otthon voltam.
Nem tudom, mikor engedtem el a kezüket, vagy ők az enyémet. Elsodródtunk egymástól, mint a lakótelepi gyerekek a való életben, már csak a fű nő a rozsdás mászókák között.

Ha visszatérek, minden furcsán kicsinek tűnik. Ott áll a magánház az épület mögött. Ugyanaz a kerítés zárja be az új lakókat a régi falak közé, mint hajdanán. Kutyák és macskák is vannak a ház körül, talán másik járókeretes néni követ a szemével, ahogy elhaladok az ablak előtt.
Szaporodnak a ráncok a szemem alatt, az őszülő hajszálakat már rég nem számolom. Nem énekelek olyan gyakran, nem iszom, de sejtem, milyen az a bánat, aminek egyetlen társa a pohár. Írok, de leginkább csak magamnak, mintha megnyutatna a néma párbeszéd. Időnként rákeresek a lakótelepi arcokra a közösségi oldalakon. Elidőzök a profilokon és azon tűnődőm, a zsenge remények nem szökkennek-e túl hamar szárba, vajon mikor ismételjük meg a korábban látott hibákat és hogy vajon min múlnak a választásaink.