Azt hiszem, mikor jól vagyok, akkor semmit sem akarok. A nem akarás együtt jár egy olyan belső mozdulatlansággal, amiből nem és nem akarok kimozdulni. Gondolkodás, miheztartás nélkül, reflektálás, önvizsgálat helyett. Olyan jó, minden a helyén van és nincsenek félreütések. Utólag annyit gondolkodok, miért nem használtam ki ezt az alkotás nélküli csendet, az én nélküli létet, de istenem, ha egyszer ki sem akarok mozdulni belőle? Eggyé válok a valamivel és a semmivel, hát melyik nem normális akarná ezt maga mögött hagyni? Álló és mozdulatlan, hang és fény nélküliség.
Persze, hogy nem tart soká és legkevésbé sem örökké. Előbb-utóbb visszatér a valamihez tartás, vagy az attól való függés, a hiány keresése, az ellentétek és párjaik, a kettőség, a különbözőség, ami megoszt és apró atomjaira hullom. Már megint. A mondandó csak ebben a partkeresési időszakban van, szétfeszít, vagy felaprít, nekidob, vagy beszippant. Vergődöm, úgy csinálok, mint aki úszik, úgy, mint aki érti a játékot, úgy, mint aki ismeri a lépéseket. Rövid, mit sem akaró pillanatok, összekulcsolva a hosszú próbálkozásokkal. Áldás az a sok pici pillanat, megpihenek benne, a helyére kerülök, a kirakós utolsó darabjaként, amire mindenki várt és nem adta fel, hogy egyszer végre megérkezik. 

...

Ha vajon mindig ott lennék, akkor is akarnék maradni? Vagy csak azért akarok, mert nem vagyok mindig ott? Melyik volt először? A nem ott levés, vagy az akarás? Ez a kettő tényleg kéz a kézben jár? És csak azért van az egyik, mert a másik is létezik? Eljön az a pillanat, mikor nem lesznek kérdéseim? De úgy, istenigazából, amikor utólag sem fogalmazódik meg semmi, amikor végül OTTMARADOK? Ott lesznek a válaszok?

...
Vagy ott lesz a semmi, amiből immáron másoknak lesznek majd kérdések és válaszok. Ott ezek egyek, mert anélkül tudom a választ, hogy kérdeznék. De vágy sincs a kérdésre, mert vágy sincs, nemhogy válasz, ha ezek egyszer egyek, mire fel lenne különvalóság?
Egység ez, melyből elvágytam, de nem tudtam, hogy itt nemhogy válaszok nem lesznek, de a kérdéseket is nekem kell feltenni és nem lesz senki, aki tudna rájuk reagálni. Majd én, rosszul, vagy még rosszabbul, rágódva, kiköpve és csócsálva, újra meg újra nekidurálva. Azóta visszavágyom, csak attól félek, a vágy majd visszahoz és kereshetek új utakat megint.

...

Azóta csak várom, hogy rámtaláljon megint a nem akarás.