Tegnap beszéltünk, illetve kiosztott a nő. Gyakorlatilag nekem esett, mit gondolok magamról, felnőtt vagyok, felelősséget vállaló, MINIMUM, hogy értesítem, ha másként alakul, satöbbi. Meglepődtem. Mindig meglepődök, mikor indulatot váltok ki az emberekből. Legtöbbször nem értem a miértjét, a szándékom nem tűnik indulatokat korbácsolónak, de ugye mindenkinek megvan a saját igaza, ezt már megszoktam, szóval önvizsgálatot tartok. Nyilván bemar az igazságának rám eső része, legalábbis, amit megengedek magamnak, hogy bemarjon, tudom, én engedem, durva határátlépésnek tartom, terület-és autonómiaszerzésnek, lopásnak, tiszteletlenségnek. Vizsgálom magamat, a figyelmetlenségem és nemtörődésem mennyire okozta ugyanezeket a másik félben, érzem, ahogy fröccsenő kritikája leizzaszt. Nem is ismerjük egymást. Pattognak az üzenetei, védi magát, én úgy érzem, támad, meg is írom válaszul, egyre több a nagybetű és a felkiáltójel az mondandójában. Gyorsan Laár beszélgetést keresek a Youtube-on, segít lecsillapodni.

Utólag persze összerakom az önvédő mechanizmust, miszerint legjobb védekezés a támadás és hogy eleve felpaprikázott hangulatban, ő is önigazolást gyártva várt rám. Sóhajtok.

Magamba nézek és elképzelem, talán ő is megteszi, legalább utólag, hiszen nem véletlen, hogy rám ömlött az agressziója, megvolt az előre gyártott magyarázata, ezek szerint a meccset már előre lejátszotta. Volt itt kórház és beteg gyerek, mint adu ász, persze igaz is lehet, jobbulást kívánok, de erre nem reagál. Megjegyzem neki, másnak is lehetnek személyes akadályai, de ezeket is elengedi. Nem teszek bele túl sok energiát, a lecsillapodásra koncentrálok, igyekszem visszaállítani a belső egyensúlyt, kissé ingatag, de éppen újraépül. Gondolkodok, utólag mennyire lehet elégedett magával, én nem vagyok az. Keresem a felelősségem benne, szívesen leráznám ugyan, de csak izzadok tőle, más szerint gyengeség, megjártam már ezzel a poklot, szóval egyetértek, de automatikus mechanizmus, ezt már beégették a belső áramkörbe.

Tök messze vagyok még attól, akivé lenni vágyom és végképp nem vagyok se jó, se ártatlan. Rossznak se látom már magam, a legmélyebb bugyrokban szerencsére ez lemállik az emberről, most inkább a miérteket próbálom kategorizálni és az egyensúlyt függetleníteni. Nehéz, na. Nem Besenyő Pista bácsi, hanem Laár kacarászása sokat segít. Imádom.