Kezemben késsel

'Ölj!' szólítalak, te nép,

'Ölj, míg nincs remény!'

Mert ez, mit szemem előtt látok,

Nem világ, már rég, nem épp lét

Már térden állva, sírva könyörgök,

Könnyektől ordítva súgom, ti dögök,

Hogy már túl régóta rohadtok,

Magatok gyalult forgácsitok közt

Kezeteken is, csupán mű-vér csorog, s ez,

Hol madárijesztő lóg, igaz áldozat helyett,

Csak mécsesekből csepegtetett máglya,

Hol magunk fulladunk, ígéreteinkbe

És nem, magadat így, el nem hagyhatod,

Hogy, mint bűzös hús-tömeg, kullogj

S kússz kormos sarkodba, egymagad,

Mint megvetve imádott, lét-bűnös túszod

Nem dobhatsz el, minden falatnyi akaraterőt,

Hogy saját trágyádba, csukott szemmel visszadőlj,

Hogy kényelmesen halhass meg, ma s holnap is,

Egyre menekülve magad s tetteid elől

Hisz nyakam köré tekerted köldökzsinórom,

S ide láncoltál, e süllyedő hajódra, meghalnom,

Hát vállald végre önmagad, el ne bújj, mert léted

A tét s emiatt hitemet, ne hagyd elhagynom

Ne hagyd elhagynom hitemet benned, emberiség,

Ezért mondom hát: 'Ölj, írtsd hibáid nyomát, te nép!'

Mert ha te nem, én ragadok majd kezembe kést,

S cakkosra vágom majd vele, az egész világot,

Míg nem marad más kezemen, mint gennyes vér