Apu meghalt. Apu meghalt. APU MEGHALT!-csak ez zakatolt az agyában. Próbálta összerakni az információmorzsákat, miközben a vállával szorította a telefonkagylót a füléhez. Hirtelen mintha egyszerre minden lelassult és felgyorsult volna, nehezen vette a levegőt. Megköszönte az információkat, mikor kell bemenni a kórházba, milyen számot hívjon fel előtte és természetesen a fogadják őszinte részvétünket is elhangzott, de ezeket valahogy valami láthatatlan szűrön átmosta az agya. Letette. Apu meghalt. Sírva fakadt.

Nem emlékszik már, hogyan tudta végigcsinálni az utána következő napokat, értesíteni a rokonokat, szólni mindenkinek, ügyeket intézni, temetkezés szolgáltatóval tárgyalni, anyukáját és a gyerekét is rendezni közben, de valahogy elintéződtek a dolgok. Csak arra emlékszik, hogy még hideg volt, az a szürke február, ami végeláthatatlannak tűnik, nyirkos és hideg, de már bujkál benne a tavasz ígérete. Vajon ez a hideg örökre összekapcsolódik édesapja elvesztése okozta légüres térrel? Nem tudta.
Lassan talált vigaszt abban a gondolatban, hogy a lélek halhatatlan és nem szűnik meg az élet a halállal. Elővette korábban olvasott könyveit és az olvasottak után egyre erősebbnek érezte a láthatatlan köteléket apukája és saját maga között. Egyszer arra kérte gondolatban, küldjön neki valami jelet, hogy jól van odaát és már nem fáj neki semmi. Másnap reggel valaki megkopogtatta a vállát kétszer, hirtelen riadt fel álmából, felült az ágyban, de a család aludt körülötte. Az ablakpárkányon állt apu fényképe, a függöny egyik szárnya lehullt, beengedte a kelő nap fényét a szobába. Csak később rakta össze, hogy apu üzent. Álmaiban azóta is rendre meglátogatja, mintha láthatatlan híd lenne, szócső, gondolatátviteli eszköz. Nem bánja a használatot, csupán elámul természetes hétköznapiságán.
 
Meglepődött az egyszerre jelentkező közönyön és együttérzésen, az emberek láthatóan nem tudnak mit kezdeni a halállal és a gyásszal. Ridegen realista, távolságtartó háziorvos, bámuló ismeretlenek a kórházban, mikor bement apu cuccaiért, rokonok, akiknek együttérzésére gépiesen köszönömözött, lepattogott róla minden. De az nem, amikor felhívta a nővért, aki aput katéterezte az utolsó időkben és az egyszerű hang elmesélte, hogy egy éve vesztette el édesapját és csupán két hónapja édesanyját és így járt ki betegekhez, ápolta őket együttérző kezével, simította öreg, megfáradt testüket finom érintésekkel. Milyen lelkierő kellett a mély gyászban dermedőnek felocsúdni és felismerni környezetében az elesettséget és a szükséget? Miféle erővel ruházta fel a szegény nővért együttérzése? Mert nem azért a néhány fillérért járt ki szenvedőkhöz, hanem azért, mert ő is átélte a fájdalmat.

Telt az idő és az élet visszatérni látszott a megszokott kerékvágásba. Csak az ő lelkén lüktetett a nyílt seb, mely később varrá szelídült, ahogy dédelgette a halálon túli élet gondolatát a lelkében. Valahogy nyitottabbá vált mások gyarlóságára. Nem várt apró ajándék fogadta, mikor újra hazatért, apu temetésére. A borítékot gyöngybetűkkel címezték, lánykori nevére, a házba, ahol felnőtt, bélyeg nem volt rajta, csak a „Levélszekrényből” felirat és a helyi posta pecsétje, se feladó, se semmi. Zsebkönyv úttörőknek.  A Lapkiadó Vállalat noteszét talán gyerekkorában hagyta el, vagy csak lomtalanításkor került ki a kuka mellé, hiába találgattak anyuval, nem tudtak rájönni. A zsebkönyvben kitöltve minden személyes adat, név, cím, iskola, őrs és rajvezetőm neve, szépen és pontosan, ahogy az egy úttörőhöz illik. Forgatta a megsárgult lapokat, amikre rárajzolt, olvasta a naptári hónapokhoz illő verseket, Szabó Magda, Juhász Gyula, a rímek simogatták a lelkét. Rátörtek a gyermekkor nosztalgikus emlékei, amikor minden olyan természetes volt, amikor még nem gondolt arra, hogy hol a vég és egyáltalán van-e, amikor nem nehezedett rá a mások és maga iránt érzett felelősség.

Miért van az, hogy mindig a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő pillanatoknak van a legnagyobb jelentősége? Nem tudja. Ma sem. Csak azt kérdi magában: „Kezek, akik katétereztek, levelet gyöngybetűvel címeztek és emléket idéztek, hol vagytok? Szeretnék csókot lehelni rátok. „