Akarat.erő.
En Panodyssey, puedes leer hasta 10 publicaciones al mes sin iniciar sesión. Disfruta de 9 articles más para descubrir este mes.
Para obtener acceso ilimitado, inicia sesión o crea una cuenta haciendo clic a continuación, ¡es gratis!
Inicar sesión
Akarat.erő.
Egy nap kétszer találtam magam szembe az akaraterő szóval. Az egyik alkalom mondhatni pozitív töltetű volt, pontosabban annak szánták, vagy legalábbis bizonyosan biztatásnak. Úgy szólt, hogy a legfontosabb az akaraterő. Hogy végül rajtunk múlik, hogy megyünk-e vagy maradunk. Hogy ha igazán akarjuk, akkor menni fog. Értem én, hogy aki ezt üzente, az valószínűleg jót akart. Biztatást adni, hitet és reményt, valami olyasmit, amit a mesék végén érzünk, amikor a jó, az igaz diadalmaskodik. Amikor az abszolút jó, ami ugyan kicsi és gyengének tűnt, végül lelkierejével felülemelkedik. Jó érzés olvasni ezeket a meséket, mert szárnyakat tudnak adni. És nem, nem akarom elvenni a mesék erejét azzal, hogy ezek pusztán mesék és ezért nem igazak, mert én is hiszek bennünk. Mindennap és minden egyes csatámban, mert nem tehetek mást, mint hogy hiszek, még akkor is, amikor rendre alul maradok.
Mégis…mindezek ellenére dühöt éreztem, amikor ezt olvastam. Mert nem, végül mégsem hiszem, hogy minden az akaraterőn múlik. Mert azon is múlik, de nem csak azon. Mert van olyan, hogy akarjuk és akarjuk, de mégsem úgy történik és olyan is van, hogy egyszer csak már nem hiszünk és nem is akarjuk. Mert mit mondasz annak, aki akarta, de elbukott? Hogy nem akarta eléggé? Hogy csak még egy iciri-picirit akarnia kellett volna? Hogy más jobban akarta, mint ő? Hogy más azért érdemelte meg, mert a hite töretlen volt és ez volt a jutalma? Mintha az élet minden sikere és sikertelensége pusztán az akaratunkon múlna? És aki nem akarja eléggé, az nem érdemli az életet?
A másik történet nem volt felemelő, nem adott szárnyalásélményt, se világmegváltó örömöt. Lehet, az együttérzésünkre, a sajnálatunkra tartott igényt, mégis leginkább az élet megmásíthatatlanságát idézte fel bennem. Mert valahogy úgy szólt a következtetés benne, hogy van olyan, amikor hiányzik az akarás képessége. Mert vannak helyzetek, amikor nem is ismerjük azt, hogyan kell akarni. Mert minden korábbi akarásunk elhalt, még csírájában kiszáradt, mert nem maradt semmi remény, végül semmi érzés, csak a kongó üresség. Amikor nem lehet felpiszkálni sem a versenyszellemet, sem a küzdeni akarást, mert nincs cél, sem tervezőkészség, csak a mindent elnyelő, végtelenül szomorú apátia. Mit mondasz annak, aki így él? Aki a saját bőrén tapasztalta meg a reménytelenséget. Hogy elég csak akarnia? Úgy, hogy azt sem ismeri, hogy mi az, vágyni valamire? Mert habár megengedte magának valamikor, de senki sem hallotta? Vagy úgy, hogy próbálta és próbálta, végül azt érezte, megfullad? Hogy eljött a pont, amikor benyelte őt az üresség, a feladás bénultsága? A minden mindegy személytelen mozdulatlansága?
Nincs válaszom egyik kérdésre sem. Csak annyira, de annyira elegem van már, hogy állandóan kioktatjuk egymást, hogy mi akarjuk megmondani a nagy tanulságot, levonni a végső következtetést, összefoglalni a nagy igazságot, megmondani a tutit, rámutatni az igazi okokra. Mintha mi tudatában lennék a végső igazságnak, amik erősebbé tesznek bennünket másoknál, de azoknál biztosan, akik nem akartak eléggé. És ide kívánkozik a sokat idézett Pilinszky gondolat, s ha valamit, csak ezt szeretném átadni a mindent kritizálóknak: „…úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség”.
Jöhetnek a kövek.