A susogó tölgyfák árnyékában húzódó falu fölött lassan diadalmas győzelmet aratott az azt megszülő vén idő, melytől egyetlen düledező téglafalú kunyhó sem tudott megmenekülni. Az egykor még javában nyüzsgő, ám most makacsul szótlan házak közt sétálva különös érzés fogja el az embert, egészen olyan, mint amikor mindenütt kísértetek veszik körbe. Valóban. A néptelen kis falucska nem volt más, mint a múlt magányos kísértete.

Egykoron füstöt lehelő kéményei most elhallgattak, lélegzetüket visszafojtva várva, hogy valaki ismét begyújtson a kihűlt cserépkályhákba. Az ablakok, melyekből hajdanán aranyló gyertyafény áradt hideg éjszakákon, most üresen meredő szemekként tekintettek a világba. Az omladozó falak téglái közé ezernyi lélek meséjét szorította az idő, melyeket immáron semmi nem tudta előrángatni onnan. Mintha a lassan pergő évtizedek alatt múló életekkel a falu is meghalt volna, s csupán egy feledésre kárhozott kor bánatos mementójaként ragadt e világon. A falu szívében magasodó templomtorony már nem volt más, mint egy diadalát vesztett öreg király, kit az új idők száműztek birodalmából, s fektettek örökkön hallgató sírjába. Ablakain átsüvített a kósza szél, s rosszul foltozott tetőjén át a porladozó templomi padokon kopogott a hűvös zápor. Milyen ironikus, nem igaz? A templom a hit időtlen dicsősége helyett éppen saját pusztulását hirdette üresen kongó falaival, s enyészetre ítélt falfestményeivel. Minden éppen úgy maradt, mint ahogy hagyták, mikor utoljára hívta össze a bronzharang harsány kongásával a vasárnapi híveket. Minden éppen ugyanúgy maradt, várakozva, reménykedve olyan idők után, melyek soha nem jőnek már el, s melyeket örökké a múltban felejtettek.

A keskeny, egyenletlenül kanyargó utca düledező kerítésein túli kerteket lassanként meghódította az elszaporodó csalán, a főtéren álló kerekes kút vén, poshadt vize céltalanul fodrozódott a mélyben, s az istállókban felhalmozott széna élettelenül ázott az alá gyülemlett pocsolyában. Ahova csak szem ellátott, a puszta halált szemlélte, saját teremtményének halálát, melyet az ember magának az örökkévalóságnak épített. S látva, hogy legyőzhetetlennek hitt szüleménye fölött diadalmaskodott a mindenható idő, joggal megrettenthette saját hatalmának oly csekély mivolta. A gondolat, hogy mit ő teljes világának tekint, valójában nem más, mint egy jelentéktelen porszem a végtelenben, melyet a sors szele szeszélyesen fújdogál végórája felé.

A kiszáradt patakmederként kanyargó utca házai néma őrök módjára sorakoztak fel, s az utcavégen, mint hatalmas uralkodójuk, trónolt egy hófehér homlokzatú, piros ajtajú ház.

Tornácán büszkén feszítő oszlopait benőtte a borostyán, pipacsvörösre pingált spalettáiról a falnak támasztott vizesdézsába pergett a málló festék, s elavult palatetőjén életteli paplanként kúszott végig a tavaszi esőben zöldellő moha. Senki nem lakott benne már rég, s most nem volt egyéb, mint a rideg valóság egy magára hagyott porhüvelye, mégis különb volt, mint a többi elöregedett kőhalom. Mintha a régen holt falu lelketlen maradványainak árnyékában az élet pislákoló szikrája lett volna. Fejét felszegve, büszkén állta az idő kegyetlen csapásait, melyek megsebezték ugyan, ám soha nem sújthatták le virágzó elevenségét. Maga volt a megtestesült állandóság, erős kézzel tartva magát az elfeledés szorongató veremének szélén. Kertjében viruló bokrok hetyke sorfalat álltak a bejáratig, köszöntve a valaha arra látogatókat. A külvilágtól védelmező fekete kovácsoltvas kerítésén átburjánzott a kéknefelejcs, álomszerű fellegként borítva az évek során elvadult hátsóudvart.

A karmos kezekként égbe nyúló csupasz, tüskés ágakat egyenletesen zörgette a szél, a lehullott virágszirmok pedig lepkeszárnyak módjára lebegtek az elzöldült tavacska tükörsima felületén. Az udvar közepén álló törött mészkőszobor óvón nyújtotta mohlepte kezeit a ház felé, s arcán, mint fájó könnycseppek, pergett le a gyöngyöző zápor.

Akár egy valamikor forrón dobogó, ám most csendes, kihűlt szív, szendergett a falu, mély, örökös álmot alva, melytől, mint mámorító mennyországot választotta el a piros ajtajú házat a díszes kovácsoltvas kerítés.

A faluból nem maradt egyéb, mint puszta emlékének elporló temetőhelye, s a piros ajtajú házat, mint védelmező puha kéz, zárta markába a nagyhatalmú anyatermészet, őrizve törékeny emlékét egy békés másvilág szent óráinak.