Napraforgó sirató

Házak ablaka mögé, nem lehet már emlékeket zárni,

Kiszöktek azok, szita falain,

S elvesztek a semmibe,

Elrepült majd egy év, máris

Játszótéren, erdőben nem lehet többé bújócskázni,

Nem nőnek már, új fák a nyárig,

Megtépték, felhorzsolták a földet,

Bújó és bújtató, egyaránt fázik

De ablaknak darabjai, sem lesznek már üveg,

Hintának kötele, sem forr már össze,

A világ így, már csorbult csonk,

Bár, nem mintha téged, ez érdekelne

Hisz, mint játék kockákat, szobád sarkában,

Söpörted el, gondolkodás nélkül, a tájat,

S mintha kezeidtől nem is látnád, hát szólok:

Háborúsdit, már nem ólomkatonákkal játszassz

Mintha tetted éle, szemedet véresre, nem kenné,

Mintha nem is látnád, észre se vennéd,

Itt, már törmelékes sárba keveredik, a verejték

Persze, honnan is tudnám, mégis miket beszélek?

Hisz nekem, ezek csupán alig érinthető hírek,

S jól tudom, pixeles papíron át, könnyen beszél,

Ki csak távoli megfigyelője, kezeden a vérnek

Hát helyettem, hallgasd, kiket most taposol,

Hallod, ahogy könnyeik, kanyont vájnak arcukon?

Hallod, ahogy nő a siratódomb a láthatáron,

Vagy mint régen, most is szobádba zárkóztál,

S tetteid zajának némulását, csukott szemmel várod?