Tudhattam volna. Sanyi néni (özv. Tapló Sándornénak hívták és tényleg nem tudtuk mi a keresztneve) többször is szólt. A tévében is bemondták, de nem nézek tévét, csak Netflixet. De persze nem figyeltem rájuk, ezért meglepetésként ért, mikor tegnap a Lidliben szembejött velem az infláció réme.

Éppen Dua Lipával énekeltem duettet (bár ő nem tudott róla) amikor egy Hazánk kincsei vajkrém képében támadott. Ez elől még el tudtam hajolni, de jöttek az újabb sorozatok egy csomagolt ementáli sajt, majd egy félbarna kenyér, egy Csiga 8 tojásos száraztészta és egy Farm tojás formájában. A rém szinte minden felzabált és onnantól, mint a zombik, az ő szolgálatában álltak. Nagy nehezen menedéket találtam a csirkefarhát pult mögött. Ők és a csirkemell valamiért békén hagytak, ezeket nem szerette a szörnyeteg. De látszott, hogy nehezen bírják a háborút, alig maradtak páran.Pontosan tudtam, hogy csak a pénzemre hajtott. De engem sem kell félteni. Nem most jöttem le a falvédőről. Nem tegnap kezdtem az ipart. Nem ettem meszet. Meg ilyen hülyeségek jutottak az eszembe, amikor kúszva elindultam a kettőnyolcas, hatósági áras tejek felé. Ahogy közeledtem, a kisnyugdíjasok sűrűsége exponenciálisan növekedett. Egyiküket udvariasan felsegítettem, miután megtapostam.  A rém lábnyoma mindenhol ott volt. A tejek már elestek, a pult üresen tátongott, az utolsó dobozért egy banyatank gázolt át egy járókereten. A cukor és a finomliszt is tudtam, hogy régen kapituláltak már. Végül szerencsére tudtam venni egy 24 tekercses WC papírt, amely közismerten mindenfajta apokalipszis ellen hatásos védelem. Most már megvagyok, vissza a duetthez Dua Lipával (ő még mindig nem tud róla) és irány a kassza.
Az utolsó akadályt (pontosabban kettőt) nem láttam jönni. Horváth anyuka jött szemben és miután finoman megkért, hogy a szemébe nézzek, felajánlott egy cserét: a friss zsákmányomat egy adag macskatápért. Bénult (és mással elfoglalt) aggyal néztem végig, ahogy szám mosolyogva válaszol és nyújtja át a tekercseket.

Gyors számvetést végeztem: vacsora helyett egy adag Whiskast szereztem, hát nem fognak otthon örülni. De az elhibázott brüsszeli szankciókkal és azzal, hogy állatbarát rágcsának hívom a szerzeményt, talán el lehet adni otthon.

A kasszánál megtartottuk a fogadóórát, mivel Ilonka néni, fiam osztályfőnöke éppen ott dolgozott másodállásban. Illetve kiderült, hogy már főállásban, tehát új ofőnk lesz. Szerencsére semmi gond, Sanyi nénit visszahívták helyettesíteni. Már anyámat és engem is ő tanított, olyan jó, hogy folytatódik ez a szép hagyomány!

Hazafelé menet megtankoltam (szerencsére a benzinkútra még nem merte betenni a lábát a rém) és bekapcsoltam a rádiót, letekertem az ablakot. Nem élhetek buborékban, jöjj be való világ! Hamarosan be is jött: a főispántól megtudtam, hogy a rémet S.György 92 éves brüsszeli és Gy.Ferenc 61 éves budapesti nyugdíjas szabadította az országra. Végképp megnyugodtam, amikor a fő-fő szabadságharcos (miután golyóálló mellényben megtekintett egy óvodát) röviden nyilatkozva higgadtságra intett és a közös kulturális értékek fontosságára hívta fel a figyelmet, idézzük:

„Leszarom, a lényeg, hogy megvertük az angolokat!”