A 21. századi Magyarország történelmének nem elhanyagolható velejárója a kivándorlás problémája. Szinte mindenki ismer a közvetlen környezetében legalább egy családot, akik úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot és külföldön „próbálnak szerencsét”. A kivándorlással és az idegen országokban való letelepedéssel kapcsolatban született tanulmányok, cikkek legtöbbször csak Magyarországot érintő szempontok alapján vizsgálják a dolgot. A folyamat azonban egyaránt hatással van az országot elhagyó magyar családok, illetve az országban maradó családi közösségek csoportjára, ha különböző mértékben is.
A kitelepült családok nemcsak az anyanyelvük használatából eredő magabiztosságot kényszerülnek feladni, hanem szembe kell nézzenek szociális kapcsolataik teljes hiányával, valamint az idegen kultúra különbözőségéből eredő sokkal is. Habár a közösségépítés nem függ az egyén nemétől, én pusztán a nő szerepét és kapcsolatépítés velejáróit vizsgáltam. A teljesség igénye nélkül három, külföldön élő nő példáját is bemutatom, akik hasonló kihívásokkal néztek szembe idegenhonban.

A nyelv és a közösségépítés

A magyar nő közösségépítése külföldön nem elvonatkoztatható a nyelvhasználatától. Akár a fogadó ország nyelvén, akár saját anyanyelvén kommunikál, a használt nyelv befolyásoló hatással van közösségépítésére, így csak azzal együtt vizsgálható. A magyar nő magyarsága elsősorban nyelvhasználatában nyilvánul meg. Nyelvhasználatának választékossága leginkább olvasottságától, semmint iskolázottságától függ. Anyanyelve használatának beszűkülése egyenes arányban áll idegen földön eltöltött éveinek számával. Helyesírása, nyelvhelyessége valószínűsíthetően észrevehetően romlik, anyanyelvébe idegen szavak ékelődnek. A környezeti hatások ellenére a legtöbb magyar nő kitartóan használja anyanyelvét az idegen környezetben, elsősorban beszűkült szociális kapcsolataiban, család és barátok révén.
A magyar nő közösségépítése kényszerűségből kettéválik idegenben: az egyik csapásirány az anyanyelv megbízható használatán alapul, a másik pedig az idegen nyelv még akkor is csetlő-botló alkalmazásán, ha azt magas szinten beszéli. A magyar nő közösségépítése idegenben emiatt egyszerre korlátozott és új lehetőségeket is tartogathat magában.
Az első irány esetén a közösségformálás korlátozottsága visszavezethető a tényre, hogy kevesebb magyar ajkúval találkozik idegen földön. A kisebb közösség szűkebb választási lehetőségeket biztosít, ami elmagányosodáshoz, vagy túlzott kompromisszumokhoz vezet. A kompromisszumok azonban nemcsak a kevesebb választási lehetőségeket rejtő közösségek kiépülését jelentik, hanem az anyanyelv egyszerűbb, hétköznapibb, pongyola használatát is. Mindemellett, vagy éppen ennek ellenére ez felerősítheti az anyanyelvhez való ragaszkodást, illetve az anyanyelv túlmisztifikálását is. Ilyen esetekben megnőhet az anyanyelv kizárólagos használatának óhaja, ami tovább korlátozza az amúgy is megnyírbált lehetőségeket.
A második irány esetén paradox módon egyszerre új utak nyílnak és ajtók zárulnak. A második nyelv olyan hidakat építhet új közösségekhez, amelyek korábban ismeretlenek voltak, valamint az anyanyelv és az idegen nyelv között idővel kiépülő kölcsönös, oda-visszaható kapcsolat tréningezi az elmét és mélyebbre ható felismeréseket hoz magával. Ugyanakkor az idegen nyelv használatával együtt járó belső bizonytalanság stresszforrásként pozícionálható, különösen a kezdeti időkben, illetve súlyosan korlátozhatja az egyént, aki képtelen magát önazonos módon, sokrétűen kifejezni. Mindez nemcsak a közösségépítésre, hanem a magyar nő személyiségének fejlődésére, önazonosságára is erős hatással van, vagyis a külhonban zajló közösségformálás az egyén szintjén lejátszódó identitásformálódás is egyben. Az önazonosság megélése az idegen nyelvi szituációkban válik igazán kihívássá.  

Család és külső közösségek

A nő közösségformálása a családon belül hangsúlyos. Amennyiben gyerekei vannak, élő példaként tart tükröt a jövő magyar, vagy kettős állampolgárságú generációjának. Itt sem elhanyagolható a nyelv szerepe, valamint a magyar nő elkötelezettsége az anyanyelv áthagyományozásában. Akár több-, akár egynyelvű családról beszélünk a beszéd, a kommunikáció, az önkifejezés, így gyakran az önmegélés eszközeit a nő biztosítja, vagyis óriási szerepet vállal az új generáció identitásának kialakításában, valamint a jövő nemzedékének közösségépítésében.
A családon belüli közösségformálás egyéb eszköze lehet a magyar szokások és hagyományok átadása. A magyar ünnepek körül kialakult szokások, a szűkebb családi környezetből hozott minták felértékelődnek, ezek átadása, de legalábbis megismertetése előtérbe kerül.
Külhonban a magyar nyelvű könyv kincs. Érték, ami akkor tudatosul, amikor az egyén felismeri, beszerzési lehetőségei erősen korlátozottak. A magyar nyelvű könyv nemcsak az anyaországgal és a nyelvvel, de a saját személyiséggel kapcsolatban is kapocsként működik. A magyar nő ugyanis a használt nyelveken keresztül definiálja újra önmagát külföldön, s a régi-új személyisége a nyelvekhez képest formálja, építi közösségét, ehhez pedig az anyanyelvi irodalom az egyik kulcs.
A kivándorolt családok egy részénél, főleg, ahol már gyermek is van, felértékelődik az egyéb magyar közösségekkel kiépült kapcsolat. Mindez legtöbbször hétvégi magyar iskolákban, magyar kulturális eseményeken, összejövetelekben valósul meg.
Ami az idegen kultúrával kiépülő kapcsolatot illeti, az otthonról hozott minták automatikusan kirajzolódnak a külső kapcsolatokban, így formálva és finomítva a közvetlen környezet szociális kapcsolódásait. Az idegen kultúrába való beilleszkedés sikere nemcsak az új szokások felvételében és az alkalmazkodásban nyilvánul meg, hanem a hozott minták beillesztésének és átültetésének folyamatában is. Nem csak az egyén idomul a környezetéhez, hanem a környezet is módosul az egyénhez képest, ezáltal dinamikus kölcsönhatásban épülnek a kapcsolatok és a két kultúra kölcsönösen formálhatja egymást.
Paradox módon minél nagyobb hangsúlyt kap a hozott minták megőrzése a beilleszkedés során, annál nagyobb sikerességgel építhető ki az új identitás az idegen környezetben, ami hatással van a közösségépítésre. A személyiség önmagát a korábban kiépült szokások és minták mentén definiálja. Habár az idegen környezet hatása alapvetően megkérdőjelezi ezen minták érvényességét, mégis az egyén ezekhez képest fogalmazza újra magát az alkalmazkodás során. Minél inkább tudatában van valaki a különbözőségének, annál inkább felismeri hasonlóságát másokhoz az új közösségében.           
Mindemellett az idegen kultúrába hozott honi értékek formáló erővel bírnak, s a kezdeti időben udvarias rácsodálkozást felválthatja a kölcsönös tisztelet, de akár a bizalmon alapuló, változást hozó nyitottság, ami új alapokat teremt mind az egyén, mind a közösség szintjén.

Honi közösségek

A kitelepült családok élete hatással van a magyarországi közösségek működésére. A szűkebb családi kötelékeket neheztelés, illetve meg nem értés súlyosbíthatja, de felerősödhetnek a kapcsolatban korábban jelen nem lévő nosztalgikus elemek is. A fizikai távolság nemcsak eltávolíthatja a feleket egymástól, hanem lelki szinten közelebb is hozhatja őket a megértés segítségével. Az egyén szintjén a korábban említett új identitás kialakításához alapvető szükség van a múlttal való aktív kapcsolat kiépítéséhez vagy fenntartásához, amelyben a szülők és a közeli hozzátartozók játszák a legfőbb szerepet. A költözés miatt megbomlott korábbi családi rend azonban zavarokhoz is vezethet, a veszteség, a gyász az otthonmaradottak számára ugyanúgy kihívást jelenthet, mint a hazáját elhagyó egyénnek.          
A családi kapcsolatok mellett fellazulhatnak a baráti kötődések is, amelyek, főleg, ha gyermekkorból erednek, hozzájárulhatnak az egyén identitásának szükségszerű újradefiniálásához. Az elágazó életutak és a tapasztalatok különbözősége próbatétel elé állítja mind az egyént, mind a közösséget.
A tágabb közösségek életét szintén módosítja a kivándorlás, különösen, ha az egész társadalmat, vagy a magyar nemzetet tekintjük. A hazáját elhagyó első generációt rendszerint meg nem értés, vagy kritika éri, a külhonban született második generáció pedig valószínűsíthetően értetlenül áll majd a kivülállóság vagy kitaszítottság érzésével szemben. A nemzet egészét nézve a kivándorlás lehetne neutrális, vagy akár pusztán átmenetileg negatív, amennyiben a társadalom képes rá, hogy hosszútávú, lehetséges előnyeit is szem előtt tartsa. A nő közösségépítő szerepe itt ismét hangsúlyos és nemcsak biológiai, de pszichológiai szempontból. A nő az, aki idegenben, természetesen a férfi segítségével, de megalkotja az első mikroközösséget, a családot, s a nő az általában, aki ezt a közösséget aktívan távkapcsolatban tartja a magyarországi gyökerekkel. A nemzet, amely veszni hagyja, de legalábbis egyoldalú kapcsolatápolást szorgalmaz kivándorolt mikroközösségeivel, óriási potenciált hagy veszendőbe menni. A kitelepült közösségek és a magyar társadalom között pusztán fizikai távolság áll fenn. Amennyiben a nemzet vezetése képes eltekinteni az átmeneti pénzügyi veszteségektől, amelyet a kivándorlás okoz, s kapcsolatot ápol ideiglenesen távol élő mikroközösségeivel, a közösségek szükségszerűen bekövetkező virágzásának és gyümölcsözésének termékeny időszakában részesülhetne a learatott babérokból.
Ha pedig abból indulunk ki, hogy a külhoni életből hozott tapasztalatok szemléletformáló erővel bírnak az egyén számára, akkor felvetődik az a kérdés, hogy az egyénen keresztül ezek a változások hogyan hatnak vissza a közösségre. Az ismeretlenhez, idegenhez való alkalmazkodás során új készségek szökkennek szárba, de legalábbis szükségszerűen vezetnek a megismerés-elfogadás-tiszteletben tartás manapság népszerűtlen témáihoz. Amennyiben ez az új szemléletmód utat talál vissza az anyaországba, azzal minden szinten óriásit nyerhetne a mai magyar társadalom.

Noémi példája

Noémi 5 éve él külföldön magyar férjével és lányaival, akik még Magyarországon születtek, illetve jártak közösségbe. Pedagógiai asszisztensként dolgozik egy általános iskolában, helyzete annyiban más, hogy angoltanárként vágott neki a külföldi életnek, így magas szinten beszéli a befogadó ország nyelvét.         
Otthon a család magyarul beszél, azonban a több éves külföldi oktatás megtette a hatását: a gyerekek egyre többször használnak angol kifejezéseket magyar mondatokban. Noémi a nyári szünetekben igyekszik bővíteni a gyerekek szókincsét feladatokkal, illetve ilyenkor látogatják meg hosszabb időre is a családot Magyarországon. A kezdeti időkben gyermekeivel együtt online olvasott magyar mesét más családoknak, ma már az esti mese nyelve felváltva hol magyar, hol pedig angol.
Noémi az Angliai Magyar könyvklub egyik alapítótagja, ahol hasonló érdeklődésű, olvasni szerető, magyar nyelvre vágyó emberekkel rendszeresen találkozik. Fejlesztő csoportot is indított, programja érzelmileg magabiztos gyerekek fejlesztésével, támogatásával foglalkozik.
Több hagyományt áthozott új országába: magyar módon ünneplik a Márton napot, március 15-ét, a húsvétot. Szép példája a két kultúra összefonódásának a családban, hogy a farsangot összekötik a helyi palacsinta nappal, az adventi készülődés időszakába beköszön az Elf on the shelf angol hagyománya, illetve az anyák napját két időpontban is ünnepli a család: a magyar májusi és az angol márciusi hónapban.
Mikor a családi és baráti kapcsolatokról kérdezem, elmeséli, hogy minden hazalátogatás alkalmával igyekeznek találkozni barátaikkal, ám akad olyan családtag, aki tékozló gyermekként, hazaárulóként tekint rá.

Lili példája

Lili 5 és féléve él külföldön, ötletgazdája és elindítója az Londoni és Cambridge-i Magyar Könyvklubnak. Kognitív terápiát és nyelvoktatást vállal magyaroknak, ezért folyamatosan, napi szinten dolgozik együtt honfitársaival.
Az idegen nyelvet kiskora óta tanulja és használja, valamint tudatosan figyel arra, hogy a két nyelv között gördülékenyen fordítson és ne keverje egy mondatban. A nyelvhasználatot illetően azt is megjegyezte, hogy alkalmanként előfordul, hogy magyar mondandóját az angol mondatfelépítés szabályai szerint fejezi ki. Lili úgy fogalmazott, hogy a gyökértelenség érzése már megjelent életében: Magyarországon már nem érzi otthon magát, azonban külföldön sem tekint angolként önmagára.
Az identitást firtató kérdésemmel kapcsolatban elmondta, hogy kifejezetten a párkapcsolatban vette észre, a nyelv mellett mennyire fontosak a közös kulturális gyökerek, illetve szociális minták. Az idegenben töltött első éve után (mikor mondhatni 24 órában idegen nyelvet használt) vette észre, mennyire hiányzik számára a magyar nyelv. Az általa használt meditációs technikában és terápiában is fontos szerepe van a nyelvnek: a belső én megélése anyanyelven keresztül önazonos.
Kiemelte mennyit változott a külföldi élet hatására, valamint, hogy személyiségének változása hatással volt az otthoni kapcsolataira is. Úgy fogalmazott, hogy az, aki ugyanabban a gondolai sémában éli az életét, mint évekkel ezelőtt, nehezen alkalmazkodik ahhoz, aki elment és megváltozott.
Lili szerint a külföldre költözés nagy merészség és bátorság, ami az otthon maradtak egy részéből kritikát idéz elő. Hozzátette, szerinte ahhoz is nagy bátorság kell, hogy az ember kimondja: „ez így rossz, és máshogy szeretnék dolgokat”.

Ildi példája

Ildi több, mint egy évtizedig élt egy nyugati országban, hogy aztán pár éve egy másik, szintén nyugati országba költözzön és családot alapítson. Multinacionális vállalatnál dolgozik, amely sokszínű és saját bevallása szerint a különböző nációk, kultúrák keveredésének köszönhetően nagyon sokat tanult másokról és önmagáról is. Külföldön is nagyon nyitott és segítőkész maradt a saját honfitársai felé, két közeli magyar barátja és több kedves magyar ismerőse van.
Ildi szintén tudatosan figyel arra, hogy ne keverje a két nyelvet, azonban többször előfordul vele, hogy az angol kifejezés hamarabb jut az eszébe, mint a magyar. Kiemeli, hogy a lassan 20 év külföldi élet után is magyar és nem is lesz más soha, függetlenül a lakóhelyétől. Véleménye szerint a viccek és a poénok nagy része kultúra és nyelvspecifikus, amik nem válnak attól érthetővé, ha lefordítjuk őket. 
A kezdeti nehézségek, mikor képtelen volt magát sokszínűen kifejezni motiváló hatással voltak rá, ezt egyébként másik példám, Lili is megemlítette. Ildi hozzátette, hogy a kezdetben csendesebb, visszahúzódóbb angol énje idővel normalizálódott és ma már nem érzi úgy, mintha másik személyisége lenne.
Amióta édesanyává vált, kifejezetten keresi azokat a kapcsolódásokat, ahol magyar kisgyerek van a családban, lányához csak magyarul beszél, mert szeretné, hogy legalább alapszinten megtanulja a nyelvet. Gyakran szerez be magyar hozzávalókat és főz hazai ételeket a családoknak, barátoknak.
Ildi hozzáteszi, hogy a kritikus gondolkodás megtanítása sajnos nem volt része a magyar oktatásnak, számára fontos, hogy gyermeke egy kevésbé beszűkült rendszerben nőjön fel, valamint, hogy a „hanyatló nyugat” még mindig az a hely, ahol fejlődni, tanulni lehet és élhetőbb életet építeni.

A közösség építésekor, a barátságok kialakításakor gyakran nem vagyunk tudatában annak, hogy nemcsak külső világunkat építjük, hanem a bensőnket is formáljuk. Szociális kapcsolódásaink nemcsak tükrökként szolgálnak, hanem kölcsönösen formáló erővel bírnak, függetlenül attól, milyen földrajzi helyeken köttetnek. A közösségépítés olyan, mint a hagyma és a rétegei: a gerezdek szoros kölcsönhatásban vannak, egymáshoz préselődnek, óvják és takarják egymást, középen pedig ott van az én, mely éppolyan fontos része az egésznek, mint a külső héj. Leválaszthatók a rétegek egymásról, a hagymagerezdek külön is azok, amik, s a héjnak is megvan a maga funkciója. A hagyma ereje azonban nem a csípősségében, hanem gyógyító erejében rejlik, éppúgy, mint a közösség megtartó és építő erejének.