Szépül

A Kossuth utca öles léptekre csábította. Régen mindig átadta magát a lejtőnek, hagyta, hadd vigye a lendület. Akkorákat lépett, mintha nemcsak ő mozogna, az utca is szaladna felfelé a talpa alatt.

– Kicsit lassíts – kérte Maja.

Az álmodozástól teste valóban meglódult.

– Ne haragudj, elméláztam.

Szép lassan mentek, kéz a kézben. Miután leértek, elnyaltak egy fagyit, közben hallgatták a Megyeház téri koncertet. A zenekart és a közönséget eltakarták a fenyők, az Eye of the Tiger szólt, kissé hamisan. Az Óváros tér felé kanyarodtak. A téren kézműves holmikkal telerakott bódék, a büfé körül lángost falatozó turisták. Követte Maját a levendulás standhoz, megszimatolta, amit az orra alá nyomott.

A nevét hallotta a háta mögül, megfordult.

Emlékeiben Tündi teltebb volt, hosszú, sötét haját összekötve hordta.

Köszöntötték egymást.

– Jól nézel ki – mondta a sovány, oldalt felnyírt hajú nőnek.

Arca sápadt, itt-ott kisebb ráncok, de mosolya, barna szeme a régi.

– Egyedül? – kérdezte.

Tudott a válásról, látta az interneten, hogy megint a lánykori nevét használja.

Tündi bólintott.

– Betegszabi. Levonatoztam, mert kíváncsi vagyok, mit művelnek a várossal. Voltál a Kálvária-dombnál? Rá sem lehet ismerni.

– Tényleg?

Észbe kapott, és tétován bemutatta Majának.

– Ő Tündi, szaktársak voltunk.

Puszizkodtak. Maja szégyellősen összefogta a kardigánját alig domborodó hasa előtt.

– Amíg vásárolsz, felmegyünk a Vár utcába, nem gond?

Meglepődött saját merészségén, egyúttal elfogta a szégyen, amiért szabadulna terhes feleségétől.

– Szörnyen elfáradtam, beszélgessetek nyugodtan, csak el ne vesszetek.

Maja nem féltékeny típus. Megcsókolta, mielőtt otthagyták.

A Tűztoronynál jártak.

– Jó itt lenni, mégis idegennek érzem magam – mondta Tündi. – Épül, szépül, de egyre kevésbé otthonos.

– A sok ember teszi, majd lecseng ez is – felelte. – Mennyit csúszkáltunk itt télen, alig találkoztunk valakivel.

A Hősök Kapujánál új kilátó nyílt. A mellvédnél nem volt hely, a kirándulók a panorámában gyönyörködtek, vagy a közeli ásványárus asztalát vették körül. Tündinek pipiskednie kellett, hogy kilásson a fejek fölött. Mögöttük egy perc alatt elállták az utat, a beszéd felhangosodott, kisfiú siratta a leejtett fagyiját, egy dakszli csaholásba kezdett. Oldalazva menekültek ki a csődületből.

Tündi ugyanúgy sétált mellette a szűk utcán, mint elsőéves korukban, ruganyos léptekkel, karjait himbálva. Akkoriban arról vitáztak, ki a jobb gitáros, Alexi Laiho vagy Kirk Hammett, és nevettek az olyan fontoskodó, hülye szavakon, mint interpretáció meg proszeminárium.

– Ez a szín nem passzol ide!

Követte Tündi tekintetét az élénk kékre festett homlokzatig.

– Furcsa. Mármint szép lenne, csak valahol máshol.

Utolértek egy nyugdíjas csoportot, az idegenvezető a királynőkről mesélt. Az utca a Szentháromság tér felé haladva szélesedett.

– Hogy’ kerül ide ez a csupaüveg épület? – Jobbra bökött. – Nem éppen barokk, de klasszicistának sem mondanám.

Tündi vállat vont.

– Glasszicista.

Nevettek.

A téren felállított színpadon idős néni népdalt énekelt. Az Érseki Palota előtt lovasok sorakoztak huszárviseletben, kínai fiatalok videózták őket.

Átnyomakodtak a tömegen.

– Bemenjünk a székesegyházba?

– Talán visszafelé.

Tündi előreszaladt. Már látszott az utca vége és a kilátóterasz fölé magasodó királyi pár szobra.

A Vár utca 39-nél az ajtó tárva, mellette kiállítást hirdető molinó. Szemben az egykori kollégium elhagyatott. A régi fal a mindig becsapódó kapuval eltűnt, az udvar helyére kavicsot szórtak.

– Ide nem jutunk be – mondta csalódottan.

Tündi karon ragadta, és behúzta a 39-be. Szorítása erős volt, túlságosan intim. Most értette meg, hogy valami jóvátehetetlen dolog történt.

A földszinten kávézó nyitott. A kert a viaduktra néző kilátással még megvolt, látogatók tolongtak odakint. Közös múltjuk eltűnésének ijesztő gondolatától hajtva szaladtak fel az emeletre. A tanszéki irodák és az előadó helyén kiállítótermek, frissen lerakott parketta illata, üvegvitrinekben régészeti leletek, a monitorokon helytörténeti információk. Próbaképpen lenyomta a könyvtár jelöletlen ajtajának kilincsét. Hiába, nem nyílt.

– Emlékszel azokra a dohos fotelekre, amikben vizsga előtt ücsörögtünk?

Tündi arcán mosolyféle suhant át.

– Nézzük meg az alagsort! – kiáltotta, és már robogtak is le a lépcsőn.

Odalent csak a szépen felújított mosdó üzemelt, zúgtak a kézszárítók. Beljebb sötétség, a tantermek nehéz faajtajai zárva. Legalább elintézték a pisilést.

Visszamentek István és Gizella szobrához. Alattuk a völgy fenséges látványa. Kihajoltak a mellvéden.

– Jelentem, a Séd folyása nem változott.

Gondolt egyet, kinyitotta a Google Maps alkalmazást, kisvártatva megjelent a Vár utca képe.

– Figyelj csak – mutatta Tündinek –, még nem frissült, utoljára 2011-ben fotózták.

– Induljunk, a feleséged biztosan aggódik.

– Várj, gyere!

A terebélyes fák alatt megbúvó keskeny udvart bal felől a várfal határolta a Benedek-hegyre néző ikerablakaival, jobbról a földszinti nagyterem, ahova a hírhedt leíró nyelvtan előadásokra jártak, és ahonnan együtt távoztak egy emlékezetes tavaszi estén. Bekukucskáltak. Sárga kukák, mellettük talicska, építési törmelék.

– Az egész romokban, kiábrándító. Mármint tök szép lesz, amikor befejezik, gondolom.

– Emlékszel a szakestre, amikor itt hevertünk bebólézva, és a Karesz rád mozdult?

Tündi felhorkant.

– Hogyne. Szegény Karesz, minden csajra rányomult.

– Adtad alá a lovat, valld be.

– Kicsit megsajnáltam.

– De aztán rosszul lettél.

– Szerencsére.

– És hazavittelek.

– Mennünk kéne.

– Miért vagy betegszabin?

Egy hosszúra nyúlt pillanat végén Tündi felsóhajtott.