Kilépek a főbejárat automata üvegajtaján. A botanikus kert által övezett épületet magam mögött hagyva egyre jobban távolodom a munkahelyi gondoktól. Galambok csipkedik a régebben nyírt zöld növényzetet. A könyvmegálló íves polcai csalogatnak, de a lábam haza vezet, vár a kedvenc fotelem így a munkanap végén.

Szeretem a fenyőfa rügyeinek látványát. Tavasz van, a természet ébredésének időszaka. Én is megújulásra vágyom. Gondokat és munkahelyi ruhát levetkőzni. Több örömöt megélni. A fák közötti friss levegőből kilépek az utcára, az autók torlódnak a délutáni csúcsforgalomban. A szabályok betartása mellett a vezetők előzékenysége is segíti a lassú, de biztos haladást. Kivárom az átkelésre alkalmas pillanatot. Mint annyi mindent az életben. A koccanások elkerülésére figyelek, ez valahogy újra az örömöt juttatja eszembe. Hogy mostanában koccantak hibásan a sejtek, vagy egy korábbi műtőorvos mulasztása-e az oka, nem tudni, de testi fájdalmak nemrég eléggé megakadályozták az élet élvezetét.

Ahogy a bolt előtt elhaladok, gondolatban átfutom a marokkói fermentált citromos csirke összetevőit. Minden van otthon a vacsorához. Most valahogy fontosnak tűnik, hogy finom ízekkel kényeztessem magunkat. Már néhány héttel ezelőtt elterveztem, amikor a kórházi menün fanyalogtam, hogy miket fogok készíteni szabadulásom után.

Egy játékos dalmátkutya szaladgál a kávézó asztalai körül, néha ki-kiszalad a közeli gyermekláncfüves gyepre, majd vissza a gazdájához. Nekem is hiányzik a sport, jut eszembe. Kímélő életmód négy hétig, ez áll a zárójelentésen. A kutya talált egy tobozt a fűben, játékosan elém teszi a járdára, de gazdája magához hívja. Talán én is kitalálhatok néhány gyakorlatot, ami elkerüli a műtött területet. A lehetőségek keresése máris lendületet ad. Végül is a szabályok értem vannak.

Előttem a lány lerövidíti az utat, én viszont nem lépek a gyepen kitaposott ösvényre. Van, aki szerint egy újabb lábnyom már nem számít a letaposott gyepnek, de nekem sem veszteség az egy percnyi séta a járdán. Mennyi különféle módon viszonyulunk a szabályokhoz és hányféle úton járunk hasonló célok felé sietve vagy sétálva, tűnődöm. Többet nyerek azzal, ha ráérősen élek, élvezem a napsütést, tudatosan keresem a könnyed perceket.

Elhaladok a bölcsőde és óvoda közti átjárón. Kihalt az udvaruk. Nálunk is üres a gyerekszoba. Öt éve így hívjuk, gyerekszoba. Elvégzett vizsgálatok, programok, megvásárolt termékek számolhatatlan sora ígérte már, hogy egyszer zajos lesz az a szoba. Az óvoda udvarán üres hintaszékek, árva csúszda, mászófal. Ökölbe szorul a kezem. Vajon az évekkel ezelőtti műtétem során ment félre valami, amiért rátapadt a petefészkem a méhemre? Vajon van felelőse az évek hiábavaló küzdelmeinek? Sötét gondolatok. Napsütés. Nincs összhang.

A járda menti gyepen meglátok egy nagy madártollat. Szélesebb és nagyobb, mint amit általában a fűben látok. Elbűvöl. Kinyitom tenyerem, óvatosan ráteszem a tollat. Egyik oldala kékes-fekete, a másik sárga. Teljesen ép. Könnyű. Mennyi szépség rejlik az élővilágban, ami csupán szép. Persze, az udvarlást szolgálja, de a természetben nem szűkmarkúan kaptuk a szépséget. Ékesség és udvarlás, mindkettő az örömöt élteti. A szarka kiterített szárnyakkal közelíti a hódítani való társát. A franciaágyunkra és az otthoni házastársi játékainkra gondolok, ma este megkérem a férjemet, hogy kiterített szárnyakkal hódítson. Máris élvezem a napsütést. Kezem a tollat simogatja.

Feltűnik, hogy milyen könnyű a szarkatoll. És mégis, amikor több toll együtt szárnyba rendeződik, akkor felemelik, fenntartják a madarat. Könnyedség, ez nekem is jót tenne. A szemeteskukák szigete beleordít a rügyező fák idilli képébe. Gondolatban eldobom sötét emlékeimet, a történtek felelősének taglalását. Nagy ívben képzelem, mintha kosaraznék. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. A kivirágzott fára nézek, most még tudatosan keresem az öröm pillanatait. Most még. De tudom, hogy lesz ez újra másképp is. Előveszem a kulcsomat.