Amikor az első hamis emlékét megkapta, Mia még csak hatéves volt. A szülei családi nyaralás helyett egy emlékíróhoz vitték, ahol Mia egy disneylandi utazás emlékével lett gazdagabb. Mikor betöltötte a tizennyolcat, a törvényi szabályozásnak megfelelően a szülei átadták neki egy dossziéban az összes emlékírásának dokumentációját: a közös nyaralásokét, a születésnapi ünneplésekét, a koncertekét, a múzeumlátogatásokét. Miában akkor felmerült a kérdés, hogy vajon tényleg tud-e búvárkodni és síelni, vajon tényleg érdeklik-e a művészetek, vagy csak egy tehetséges emlékíró szavai nyomán gondolja ezeket, de aztán mivel Mia szeretett Mia lenni, úgy döntött, hogy nem olvassa el őket, így a valósága valóság maradhat, ő pedig ugyanaz a Mia, mint amivé az emlékei formálták.

Mindezt Aurél is tudta róla. Mia nyílt és egyenes volt, nem igyekezett belehajtogatni magát más emberek skatulyáiba, és Aurél ezt csodálta benne. Mégis, amikor Mia az esküvő előtt elárulta, hogy vannak hamis emlékei, Aurél megingott. Kicsit össze is vesztek, alighanem ez volt az első komolyabb nézeteltérésük. A második később történt, amikor Mia felvetette, hogy anyagilag jobban járnának, ha nászút helyett egy közös nászútemlékre fizetnének be. A harmadik pedig mindent megváltoztatott.

De egyelőre még az esküvő előtt voltak, és a mindig is emlékírásellenes Aurél próbálta valahogy csökkenteni a disszonanciát a Mia iránt érzett szerelme és újdonsült csalódottsága, sőt (és ezt magának sem szívesen ismerte be), megvetése közt. Még az is megfordult a fejében, hogy visszakéri a gyűrűt és lefújja az esküvőt, de ez túl extrémnek tűnt, és Aurél, aki Miával ellentétben egész életében mások elvárásai mentén formálta magát, arra jutott, hogy nem vállalja nyilvánosan szélsőséges hamisemlék-ellenességét.

Megpróbálta elmagyarázni Miának, hogy így nem lehet biztos abban, hogy az igazi Miát ismeri, hogy nem tudhatja, hogy ki a nő valójában, hogy Mia nem lehet valódi, ha az emlékei sem azok. Mia ezen kicsit megsértődött, köszöni szépen, ő meglehetősen valódinak érzi magát. Aurél szinte kiabált, hogy nem, nem valódi, hanem kitalált, a szülei és az emlékírók által kitalált Mia, mert mik vagyunk mi, ha nem az emlékeink összessége, Miát viszont sosem érdekelték az emlékírással kapcsolatos egzisztenciális kérdések, ő tökéletesen elégedett volt az életével és az emlékeivel, ezért nem is vitatkozott.  Úgy döntött, kivárja, míg Aurél megbékél.

És Aurél megbékélt. Később enyhe bűntudattal gondolt vissza erre a veszekedésre. Igazat kellett adnia Miának, amikor a fejéhez vágta, hogy Aurélnak nincs joga elítélni azokat, akik az életüket hamis emlékekkel dobják fel – ugyanis Aurélnak olyan csodálatos gyermekkor adatott, mint nem sokaknak. Kénytelen volt belátni, hogy könnyű úgy elítélni az emlékírást, hogy neki magának sosem volt szüksége rá, soha nem kellett hamis emlékekkel lepleznie saját maga előtt az élete nyomorúságát. Szerető apa és anya mellet nőtt fel, nyaranta valódi külföldi vakációkra utazott, barátai, rokonai, tanárai szerették, az iskolában népszerű volt, és életében a legnagyobb tragédia egy gyorsan gyógyuló törött láb és egy még gyorsabban gyógyuló törött szív volt.

Ezért aztán nem is merte hangosan vállalni nézeteit, miszerint az emlékírás és emlékbeültetés ellentétes az emberi természettel, hogy szíve szerint betilttatta volna az emlékirodákat, hogy titokban igennel szavazott a nagy közfelháborodást keltő népszavazáson. Volt benne annyi jóérzés, hogy belássa, nem tagadhatja meg a valóságból való menekülést kevésbé szerencsés embertársaitól, ugyanakkor saját magát igyekezett távol tartani mindenféle hamis emléktől. Néha, magányos estéken előfordult, hogy radikális fórumokat is olvasott, anonim bejegyzéseket arról, hogy az emlékbeültetés eltorzítja a személyiséget, hogy az emlékírt embereknek nincs joguk szavazni, hogy lassan a tudomány képes lesz az emberek akarata ellenére hamis emlékeket ültetni az agyakba, hogy a tudomány már most képes rá, hogy a valóság nem is olyan, mint ahogy arra emlékszünk, mert mindannyiunknak átmosták az agyát, hogy igaziból az emlékírók irányítanak mindent, sőt nem is az emlékírók, hanem a gazdagok, illuminátusok, gyíkemberek, satöbbi. Aurél értette valamennyire a hipnózis és az emlékbeültetés neurális hátterét, tudta, hogy ezeknek az összeesküvéselméleteknek semmiféle tudományos alapja nincs, néha mégis szerette magát ilyen gondolatokkal gyötörni.

Mikor az oltár előtt igent mondott Miának, még büszke is volt rá, hogy meggyőződései ellenére képes szemet hunyni a nő hamis emlékei fölött, és még így is képes szeretni őt. A téma a nászút tervezésekor került szóba ismét, akkor kategorikusan elutasította, valódi nászutat akart, még ha kevésbé fényűzőt is. Mia tett egy-két gyenge próbálkozást, de végül beadta a derekát, és a fantasztikusan jó emlékek helyett beérte a közepesen jó élményekkel a valóságban.

A következő években alig kerültek szóba a hamis emlékek. Igaz, az ikrek születése után alig került szóba köztük bármi is, ami nem a gyerekneveléssel vagy a családi élet koordinálásával volt kapcsolatos. Épp ezért Aurélt váratlanul érte, amikor a lányok hatodik születésnapja előtt nem sokkal Mia felvetette az emlékbeültetés lehetőségét. Aurél természetesen tiltakozott, de ezúttal Mia nem hagyta magát, Aurél fejéhez vágta, hogy évek óta nem voltak sehol, hogy a lányoknak alig van emlékük a folyton túlórázó apjukról, hogy nincsenek közös élményeik, hogy Aurél nem is erőlteti meg magát, hogy legyenek, mégsem engedi, hogy legalább vásároljanak maguknak néhány szép közös emléket, ami talán újraélesztené az elveszett szikrát, és a gyerekekből is boldogabb gyerekeket varázsolna. Aurél visszaüvöltötte, hogy jó, nézzenek szembe a problémákkal, oldják meg őket a valóságban, de ő soha nem fogja homokba dugni a fejét, nem fogja néhány hazug emlék segítségével elhitetni magával, hogy minden rendben van. Erre Mia közölte, hogy nem bízik Aurélban, úgysem fog változtatni semmin, erre Aurél visszavágott, hogy ő legalább képes a valóságban élni, és soha nem hazudna magának, és lehet, hogy most szar, de legalább nem hazugság, ami van, erre Mia, hogy miért jobb a szar valóság egy boldog hazugságnál, erre Aurél becsapta a dolgozószoba ajtaját. Épp gyűlölte a valóságot, Mia ostobaságának valóságát, az ikrek ijedt csendjének és a csendet megtörő hüppögésének valóságát.

Később nem tudta felidézni, hogy Mia szótlan hadviselése, a házasságuk megromlása vagy a folyamatos túlórázása miatt évek óta gyűlő bűntudata törte meg végül. De két hét múlva önként keresett fel egy emlékíró irodát, hogy befizesse a lányokat egy emlékre egy meghitt családi nyaralásról. Mialatt bediktálta az adatait, nem volt képes az ügyintéző szemébe nézni. A végén az ügyintéző megkérdezte, hogy szeretné-e kikérni a saját gyermekkori aktáit, hiszen az új szabályozás szerint joga van megismerni minden emlékbeültetést, melyet valaha végrehajtottak rajta. A hőmérséklet hirtelen fagypont alá zuhant, aztán kánikuláig kúszott, Aurél izzadt, és remegett. Az ügyintéző még kétszer ismételte meg a kérdést, mire összeszedte magát. Öt vaskos dossziét kapott kézhez. Eleinte fel se fogta a szavakat, az iroda melletti parkban próbálta megfejteni, hogy mi valós belőle, Aurélból. Mert az aktáiban ott volt feketén-fehéren: hazugság az apja, az összes estimese, a nyaralások, az ölelések, a barátok, a pálmafák, a szeretők. Sűrű indákként tekerték körbe a valóságot, néhány valódi emléket egy szigorú, örökké távollevő anyáról, és egy steril, üresen kongó házról.

Egy hét múlva Aurél a sokktól még mindig szinte kábán tért vissza az irodába. Módosítani szeretné a megrendelést, mondta. Igen, a kislányai helyett saját magának szeretné. Nem, nincs szükség íróra, itt van minden, itt ez az öt paksaméta, csak tegyék vissza a fejébe, tegyék már vissza, hitessék el vele megint, hogy ezek tényleg megtörténtek, hadd higgye el, hogy boldog, hadd higgye el, hogy tényleg szép a világ.