Az Üveghegyen túl
Auf Panodyssey kannst du bis zu 10 Veröffentlichungen im Monat lesen ohne dich anmelden zu müssen. Viel Spaß mit 9 articles beim Entdecken.
Um unbegrenzten Zugang zu bekommen, logge dich ein oder erstelle kostenlos ein Konto über den Link unten.
Einloggen
Az Üveghegyen túl
Ahogy a Nap a horizontba süpped, a fejem a vonatablaknak koccan. Hajnal óta talpon vagyok, mert az ország másik végébe küldtek konferenciára: négy óra oda, négy óra vissza, átszállások és késések sora, csikorgó fogak és szerelvények.
Biztos ki akartak szúrni velem. A cégnél tudják, hogy a belpesti lakásomból még Budát is vidéknek látom. Vidéken nincs körút, nincs ott a kis éjjel-nappalim a sarkon, troli sincs. Évente, ha kimozdulok a fészkemből, úgyhogy el is neveztek Városi Verának.
– Mindegy. – Most már magamban motyogni is merek, mert jó ideje egyedül tespedek a fülkében. – A vonat éjfélkor Pestre ér, és akkor vége.
Újra az ablaknak döntöm a fejem. Órákig így maradok, a nyakam elzsibbad, álmomban is lúdbőrzök. Amikor felébredek, a vonat az éjszakában zakatol. Odakint hegyek suhannak, elvétve látni lámpafényt. A mobilom böködöm, de elment a térerő, csak azt mutatja, hogy éjjel fél kettő van. Átaludtam Pestet, a rohadt életbe.
Kinézek a folyosóra, senki sehol. Azon gondolkozom, behúzzam-e a vészféket, amikor a vonat megtorpan, és egy romos állomás sejlik elő a sötétségből. Remek, itt lesz annyi nekem.
Leszállok, hogy ellenőrizzem a menetrendet, de csak egy táblát látok, ami a „Bürőc”-feliratot hirdeti. Mielőtt felocsúdnék, a vonat zötyög is tovább, én meg ott maradok a peronon, egymagam, vacogva. Hajótörött a sziget partján, amint a távolodó karavellát nézi. Megpróbálok életet csiholni a mobilba, de hiába. Kizárt, hogy ez velem történik.
Jobb ötlet híján átszelem az állomást, és kilépek az utcára. Ez egy falu: a legapróbb, legfélhomályosabb falu. Megpöckölöm az orrom, hátha felébredek, de nem, itt vagyok továbbra is, Bürőc éjbe bújó házai között.
Egy kerítés mögül kutya ugat rám, olyan hangosan, hogy bármikor berekedhet. Hátrálok, de akkor lámpa gyúl a teraszon. Egy néni csoszog elő bokáig érő köntösben.
– Pamacs! Elhallgass!
A kutya engedelmeskedik.
– Mi járatban? – A néni közelebb int. A haja ezüst piheként lobog a fényben. – Ki maga?
– Vera vagyok. Elaludtam a vonaton. – Felmutatom a mobilom. – Nincs térerő… Esetleg…
– Hogy van-e telefonom? Hogyne, de reggelig úgyse mehet sehova, mert ez az utolsó vonat volt, slussz-passz. – Odacammog a kapuhoz, és szélesre tárja. – Megszállhat itt, ha gondolja.
Hiába félek Pamacstól, hiába lennék bárhol máshol, kénytelen vagyok elfogadni a meghívást.
A néni Emeseként mutatkozik be, és pizsamával, kakaóval, lekváros kenyérrel kínál. Elpirulok, de ő nem zavartatja magát, tesz-vesz a kopott konyhában, közben azt taglalja, milyen ritkán jár nála vendég.
– Belegondolva, bárki ritkán jár erre – sóhajtja. – A gyerekek rég elköltöztek, már az egész faluból, csak mi maradtunk, öregek.
– Sajnálom – hümmögöm.
– Ez van, ha az óperenciás tengeren, az üveghegyen túl él az ember. A Kis Péter a legfiatalabb, azért is hívjuk Kis Péternek, és nem Nagynak. Ő ötvenkettő. Mindenki elköltözik lassan. A postás heti egyszer jár, mert nem éri meg naponta kijönni ide.
Megsavanyodik a számban a lekvár. – Én tényleg…
– Aranyos öntől. – Emese papucsot nyújt felém. – Tessék, ezt elfelejtettem.
Emese lányának gyerekkori szobájában alszok, ráadásul ritka jól: bár nem duruzsol a troli a háttérben, megnyugtatóan, jelezve, hogy minden zajlik tovább a menetrend szerint, de ott szöszölnek a tücskök az ablak alatt, és a szél a fák lombjába túr. Napokig ellennék itt, az éjszakai neszeivel, a hűvös, ezüst hajnallal.
Emese reggelit készít nekem, tojás, sonka, paprika. A kérésemre a lekvár is előkerül, eper, házi, szerintem Emese picit túlcukrozta, de épp ezért esik jól.
Amikor búcsúzkodunk, átnyújtok neki két húszezrest, de ő visszautasítja.
– Nem ezért szállásoltalak el – legyint, és nem kerüli el a figyelmem, hogy már tegezzük egymást. Ahogy átölelem, észrevétlen a köntöse zsebébe csúsztatom a pénzt.
– Mindent köszönök – intek a kapuban. Pamacs a lábamhoz dörgölőzik. – Remélem…
– Reméled? – Emese oldalra billenti a fejét. Tudja, mire gondolok. – Hát azt én is. Na, eridj, nehogy lekésd a vonatot!
Szinte elröppen az út Pestig. Persze az irodában leszúrnak, de bánom is én, hadd főjenek a levükben! Még érzem az eperlekvár ízét a fogaimon, nem akarom, hogy elmúljon.
De persze elmúlik, még aznap délután, és én újra ott találom magam a belvárosban: a hegyek helyett az aszfalt gőzölög mindenütt, a troli pedig majdnem levágja a lábujjamat, mert óvatlan vagyok. Erővel veszem rá magam, hogy hagyjam abba az álmodozást.
Egy évvel később ismét az ország túlvégébe szólít a munka. Biztos ki akarnak tolni velem, de a hamis mosolyuk lepattan rólam. Sőt, valahol örülök. Egy év hosszú idő, sokat felejtettem, de a lényeget nem. Elhatározom hát, hogy kitérőt teszek majd Bürőcbe, hogy meglátogassam Emesét.
A neten azonban azt olvasom, hogy az állomást azóta lebontották, mert kihasználatlanul málladozott: így hát abban a tudatban ülök a vonatra, hogy alig egy pillantást vethetek majd a falu kéményeire és cserepes háztetőire. Ez is több lesz a semminél, paca a szemem sarkában.
A környéken a vonat lassít, tán megszokásból, én mégse látok pacát. Se lámpaoszlopot, se táblát, csak a lombok suhannak puhán. Mintha az erdő elnyelte volna a falut.