Ha dolgozó ember vagy, ez itt a te versed,

Rájöhettél, a melózás sovány malacpersely.

Becsületes barom nem keresi magát halálra,

S örül, ha évente egy bélszín kerül a fatálra.

Ha hajódat a szelek jófelé sodorták,

Felvetted a ritmust, a felnőtt lét motorját.

Próbáltam én is, de járatták velem a bolondját,

Arcomat sorsszentek rosszfelé pofozták.

Én voltam az örök színötös, mintakislány,

Ilyenekből lesz a macskák között cickány.

A munka világában - őrültekházában! -,

Aki nem járta az utam, nem tudja, mit láttam.

Nagy reményekkel töltött el anno az egyetem,

Majd szembe köpött a sors: nem volt ott kegyelem!

Lótúrónyi bér, elbocsátás - mindig volt mire fogni,

Olyan lett az önéletrajzom, mint a lyukas zokni.

S míg én e cégecskéknek szép profitot ellettem,

A csapatépítőre már csak cselédnek kellettem,

Málhás szamárnak meg zöldséget pucolni,

De olyan főnököm is volt, ki állni nem bírt, csak guggolni.

Akadt olyan is, ki elmehetett volna kaptárba herének,

Meg trágár nyelvűek, kik a blökivel szebben beszélnek,

Külön farsang, ingyen ebéd más csapatnak, képzeld,

Mintha nem is egy cégnél lennénk: „Te nem kapsz, csak nézzed!”

Fúrtak-kopácsoltak minden nap a panelben,

De a járvány alatt az irodába akkor sem mehettem.

Hiába kértem-könyörögtem: csak pár napot, egy hetet!

A spórolás a minden, nem nézik a lelkedet.

Mákszemnyi álszentség nélkül nyitok róla vitát,

Elundorított engem magától a céges világ,

Penészes pökhendiségük, gusztustalan gőgjük,

Az én kiábrándulásom csakis az ő csődjük.

Elárulom neked, ha esetleg várnád még a tavaszt,

Annyit sem érsz nekik, mint földesúrnak paraszt,

Miként elénk hozzák az öregbús népmesék,

Igásló szügyéről a húst farkasok tépdesék.

Ha minimálbéren vagy, nem kell ide ármány,

Értem nem jött királyfi, megmaradt a sárkány,

Földre zuhant, s koppant az idilli délibáb,

Mint az égről lelőtt gágogó vadlibák.

Nem állítom, kis barátom, hogy az összes ilyen,

De ha a rendesebbje sajna nem lőtávolban pihen,

Lottóvásárlásból tán mégsem fogsz megélni,

Avagy rokonságból gazdag nagybácsit remélni.

Egyik-másik tejjel-mézzel völgyekkel kecsegtet,

Mint házasságszédelgők, ha szerelmet fecsegnek,

De ha problémád van, ugyan emberszámba vesz-e,

Vagy csak pattinja a felelősséget a sok toszatesze?

És még nekem ugatnak a gonosz vén csoroszlyák,

Hogy sehol sem bír megmaradni ez a sicc korosztály,

De míg a fizetés a koldusnegyedben poroszkál,

A középosztályi lét csupa álompor-homokvár.

Fell kellene fogni, megváltozott a világ,

Mindent beszippantott a multikulti irány,

A sokszínűség jó, minden ajtót kitár,

De mit ér, ha nem értik: igazodni kölcsönösen kijár!

Eddig is volt gond, de hogy megtetézzük a bajt,

Az egerem éhen hal, ma olyan drága a sajt,

S míg a háborús infláció magát az egekbe tornássza,

A fizetésemelési morál kabátja molyrágta.

Nyugati árfekvésre fittyennek balkáni bérek,

Hónapról hónapra éppen csak megélek.

A sok kiszúrás istenesen megtépkedte szárnyam,

Nem ezért tanultam, s bizony nem ezt vártam.

Ha nem lehetek királynő a munka kozmoszában,

Miért is kéne lapátolnom anyám nyomdokában?

Értem én, hogy mindenki jól szeretne járni,

De a hízott potroh alatt egyszer bizony feladja a sámli!

Miért a könnyebb út kell, a dolgozót hagyni töpörödni,

Mint tisztes munkát tisztes szóval-bérrel megköszönni?

A rossz bánásmód kétélű kard, húgy a fajin sörbe,

Olcsó húsnak híg a level, s meglesz még a böjtje.

Muszáj még dolgozni, de hamis már minden cég,

Csalódás, cukormáz, rozoga lábú szék.

Nem maradt aranya, nem maradt ezüstje,

Csak az olcsó, rossz cigaretta füstje.

Jól látod, barátom, kissé kesernyés a kedvem,

Csoda-e, hogy bizony öngyilkos nem lettem.

Helyette íme hát, mire vetemedtem:

Bánatom versbe szőve megjelenítettem.

Okulj a példámból, ne hagyd magad becsapni,

Tré munkahelyek által lépre csalattatni.

Lépjél tovább bátran, akár heted-nyolcadízben,

Ha savanyú a citrom. Sok hal van még a vízben!