Testről és lélekről – Egy értelmezés

  Két ember ugyanazt álmodja, a valóságban egymásra ismer, majd viszontagságos úton eljut a szerelem megvallásáig és a testi beteljesülésig. Hollywoodi filmeket idéző summázat esendő, bénázó szerelmesekkel, csúcson lezárt történettel. A Testről és lélekről a fenti sémát egyszerre működteti és aknázza alá.

  A romkomok gyakori alapkérdése, a „mikor jönnek már össze?” végigvonul Enyedi Ildikó művén is,  a tét azonban ennél nagyobb, hiszen a metafizikai térben Mária és Endre, ha tudattalanul is, egy párt alkot, a fizikai valóság pedig veszélyeztetheti az idillt. Közös álmukra nem jellemző a kaotikusság vagy töredékesség, ehelyett magányos emberek vágyálmának nevezhetjük, szépségét az egyszerűség, a természetesség adja. A nyitó képsorok a havas erdőben filmezett szarvasbikával és tehénnel egy dokumentumfilm első kockái is lehetnének, a szabad és nemes állatok a tökéletességet jelképező kerek tó körül keresgélnek élelem után. Noha ösztönlényekről van szó, az erdei jelenetekből árad a tisztaság, a szarvasok nem párzanak, a testiség dörgölőzésre, orruk összeérintésére korlátozódik, kapcsolatuk eszményiként ábrázolódik, mellőzi a pusztító vágyakat. Néma egyetértés uralkodik, a meghitt közösségre nem rakódnak társadalmi sallangok, és nem veszélyeztetik a beszédben rejlő félreértések sem. Mintha az álmodók az ideák világában kirándulnának, amelynek tökéletlen másolatában kénytelenek élni. 

  A cselekmény fő helyszíne a vágóhíd, a lélektől megfosztott testek gyűjtőhelye, a puszta matériává, hússá, csonttá degradálódott létezők világa. Az ijedt bociszemek fennakadnak az áramütéstől, jön a kivéreztetés, aztán zajos gépek végzik a bontást, végül a kampón lógó húst a minőségellenőr A vagy B osztályba sorolja. Enyedi nem rejti el a naturalisztikus részleteket, sőt belenyomja a néző fejét a húsipar nyers, véres valóságába. Az elfolyó vér a távozó lélekre utal, test és lélek végső szétválását szemlélteti. A test dominanciájának másik kifejezőeszköze a trancsírozás mellett a nemiség hangsúlyozása. A cigi- és ebédszünetek szinte egyedüli beszédtémája a szex, a HR-es Jenő csalfa feleségétől, a nőcsábász Sanyi disznóviccein át a búgatóporos incidensig. Ez utóbbi szolgál apropóul a mentálhigiénés teszthez, mely leleplezi Mária és Endre addig rejtett spirituális kapcsolatát.

  A megmagyarázhatatlan jelenség vizsgálat tárgya lesz: a főszereplők előbb dokumentálják az álomrandevút, majd próbálják megszervezni, előre megbeszélt együttalvással előidézni. A leleplezés utat nyit a fizikai egymásra találás felé, egyben visszafordíthatatlan hanyatlás elindítója is. A romantikus séma fut tovább, de vele párhuzamosan zajlik egy deszakralizációs folyamat, a mélyen meglévő transzcendens kapcsolat megromlása. Az egyre ritkább, hiányérzetet keltő álmokat megbeszélni is nehéz, mert a beszéd kényszeresen ki akar mondani valamit, amit elég a maga egyszerűségében átélni. Amikor a pszichológusnő zavartan és reménykedve másodszor is kérdőre vonja Endrét, vicceltek-e vele, a kijózanító hazugság kegyetlenségként hat, a csoda tagadása pedig újabb lépés a csoda felszámolása felé.

  Endrének és Máriának éppen elég bajuk van saját magukkal és egymással ahhoz, hogy bármilyen egyéb külső beavatkozás nélkül is folyamatos nehézségekbe ütközzenek, a néző pedig jól szórakozik a finom humorral megírt, feszült, kínos jeleneteken. A társas készségek terén alulfejlett, kiváló memóriájú, de az érintéstől irtózó, gyermekpszichológushoz járó Mária olyan reménytelen módszerekkel igyekszik közelebb jutni céljához, nevezetesen a „pasifogáshoz”, mint az előre eljátszott párbeszédek vagy a pornónézés. A lebénult bal karral élő Endre számára a legnagyobb kihívást többé nem a vacsora elkészítése jelenti, Mária meghódítása mindennél több türelmet igényel.

  A romantikus filmekben a happy end előtt jön a menetrendszerű mélypont, amikor a szerelmesek kilátástalan helyzetbe kerülnek, ám egy végső vallomásos rohammal sikerül bevenni a szeretett személy szívét. Itt a vallomás éppoly esetlen, mint a főszereplők minden egymás felé irányuló megnyilvánulása, és a körülmények sem emlékeztetnek az amerikai forgatókönyvekben megszokottakra. Endre éppen az öngyilkossági kísérlet kellős közepén hívja fel Máriát, a társalgás üres és bátortalan, már elköszönnének, amikor végre kirobban belőle a vallomás. Mária elállítja az artériás vérzést, és a találkozó előtt még beszalad az ügyeletre. A testi egyesülés a várva várt csúcspont, ám a szex mechanikus, élvezet helyett megkönnyebbülést látunk az arcokon. Mária még mindig merev, de legalább mosolyog, és gyengéden visszahelyezi a kanapéra Endre lelógó karját. Csókjelenet sehol, mintha a film ezzel a hiánnyal is elhatárolná magát a romantikus zsánertől.

  A befejezés nem hagy kétséget afelől, hogy az igazi egyesülés megtörtént, mielőtt hőseink egyáltalán találkoztak volna. Egy ártalmatlannak tűnő gesztus, ami Mária kényszeres rendmániájából ered, előrevetíti a kapcsolat jövőjét, a közös élet nehézségeit, a spirituális egység megismételhetetlenségét. A film utolsó mondata: „azt hiszem, ma nem álmodtam semmit.” A havas erdő képe hosszú idő után tér vissza, elhagyatottan, szarvasok nélkül. Noha a zárlat értelmezhető úgy is, hogy nincs többé szükség közös álmokra, hiszen Endre és Mária a valóságban néz új kihívások elé, véleményem szerint Enyedi Ildikó eloszlatja a szerelemmel kapcsolatos illúziókat, és rámutat: a test mint kolonc vágyaival, szükségleteivel és fogyatékosságaival mindig az eszményi szerelem útjában áll.