A kérdés és a válasz
Auf Panodyssey kannst du bis zu 10 Veröffentlichungen im Monat lesen ohne dich anmelden zu müssen. Viel Spaß mit 9 articles beim Entdecken.
Um unbegrenzten Zugang zu bekommen, logge dich ein oder erstelle kostenlos ein Konto über den Link unten.
Einloggen
A kérdés és a válasz
A lovas füle zúgott a csend zajától. A nyugalom kezdett az idegeire menni.
Na, nem mintha képes lett volna fájdalmat érezni a szó szoros értelmében. Testén annyi gyötrelem vágtatott keresztül, hogy minden érzést letapostak. Egyedül megtermett, nehéz pallosát érezte a keze ügyében. Csak erre volt szüksége.
Lovával, melyen már szemernyi hús nem maradt, lassan elérte a rejtélyes templom lábát.
A lovas felnézett.
Egykoron gótikus stílusú épület lehetett, valamikor a sosemvolt időkben. Most már csak egy hatalmas, rothadó hús és csont épület, mely sok helyütt repedezett volt már, bőr borítása pedig több pontján elszakadt, felvillantva az itt-ott feketéllő vörös hústömegét.
A templomtoronyban lakott a választ jól ismerő Névtelen Király, kit még soha senki nem látott, ám legendáját mindenki ismerte. Állítólag a világ minden kérdését meg tudta válaszolni. A lovasnak is volt egy kérdése, melyet fel kívánt tenni neki. Ez tartotta egyben saját, egyre inkább széteső testét.
A templom körül szó szerint semmit nem látott. A hogy közelített paripájával a kapu irányába, úgy tűntek el alóla a világ színei és formái, és lett minden fölött úrrá a fehérség. Mintha csak egy félig befejezett festményről lépett volna rá a vászon üres részére.
A lovas találónak találta a környezetet. Illett egy efféle legendához.
Már egész közel járt, mikor megpillantott egy kis termetű lényt a kapualjban ülni. Rózsaszínű volt, szőrtelen, és randa. Arca olyan megnyúlt volt, akár egy agár pofája. Lábai hosszúra nőttek, két rövid kezével pedig egy csontos gömböt dörzsölt, mely messziről akár még pamacsnak is tűnhetett volna. A lovasnak egy nyúl jutott először eszébe róla, vagy legalábbis egy nyúl végtelenül groteszk paródiája. A „fülei” festettek a legfurcsábban. Két, nagyjából húsz centiméter hosszú, vaskos pénisz állt ki a fejéből, mely feltehetően örök merevedésre lett kárhoztatva. A heregolyók pedig fülbevalók hatását keltették. Amikor a lovas toronyszerűen fölé magasodott, a lény felnézett rá, és ekkor pillantotta csak meg a rothadó vándor vizenyős, sárga szemét.
– Üdvözlégy, zarándok! – köszönt rá a teremtmény.
A lovas felé fordította fejét, azonban mivel ábrázatát eltakarta fűzként arcába boruló fekete haja, nem lehetett kivenni, mire gondolhatott. A köszöntést nem viszonozta, csak a templom felé fordult.
– A Névtelen Királyhoz jöttél?
Ekkor ébredt rá a vándor, hogy ennek a nyúlszerű izének nagyon vékony egérhangja van. Akárki is teremthette, beteg volt a humora.
– Tudod, hogy innét még senki nem tért vissza, ugye?
A lovas hallgatott.
A lény megvonta a vállát, majd visszahuppant a földre.
– A lovad nem mehet be – mondta végül. – Őfelsége próbáját egyedül kell kiállnod, ha választ óhajtasz kapni a kérdésedre. Bár, ha engem kérdezel, hátat fordítasz a templomnak, és visszatérsz oda, ahonnét jöttél.
A lovas lemászott a nyeregből, és kihúzta a nagykardot. Szakadt, rongyos viseletével abszurd kontrasztot képzett a csodás fegyver. A nyúlszerűség csodálkozva nézett végig a kardon. Markolattal együtt az egész kard akkora volt, akár a forgatója. Hallott olyan harcosokról, akik képesek voltak gond nélkül forgatni egy efféle halálosztót.
De a lovas egyszerűen nem illett a fegyverhez. Valóban egy lett volna közülük, vagy csak csak ellopta a kardot? Ezek a kérdések jártak a lény fejében, miközben látta bemenni a templomba a viharvert alakot.
Miután a lovas léptei elhaltak, a magányosan maradt lóhoz fordult.
– Utoljára láttad a gazdádat, pajtás.
A ló, csakúgy, mint a lovasa, csendben maradt.
Bármily borzasztóan is festett az épület kívülről, belülről sem volt épp egy palotához méltó.
A templom falain mindenhol ereket látott, melyek vért szállítottak… valahová. Vajon a Névtelen Királyhoz? Vagy a templomnak magának? A lovas annyi szörnyűséget látott már, hogy az élő épület még kifejezetten vidám gondolatnak hatott. A csatatereken látott pusztuláshoz képest, melyet az óriások okoztak neki és népének, minden más mesének tűnt.
Miközben felfelé gyalogolt az egyik lépcsőn, megpillantott egy felé forduló dísztárgyat. Legalábbis… azt hitte, hogy csak dísz. Egy vörös koponya volt, üres szemgödörrel, ám még maradt rajta némi hús. Vagy csak a behálózó erek hitették volna el vele?
– Megállj, zarándok! – kiáltott rá a koponya. Hangja nem volt olyan kellemetlen, mint a péniszfülűnek, de úgy rikácsolt, hogy azt bármelyik varjú megirigyelte volna. – Őfelsége ma nem fogad több látogatót. Gyere vissza holnap! A király fáradt, és már nyugovóra tért.
A lovas pár pillanatig dermedten állt, majd lassan egész testével a koponya felé fordult.
– Engem fogadni fog – dörmögte az alak, kinek arca ki sem látszott haja alól.
– És miért tenne ilyet? – kérdezte gúnyosan a koponya.
– Mert tartozik nekem.
– Őfelsége senkinek sem tartozik. Őrült vagy, ha az ellenkezőjét állítod.
– Te meg bolond, ha ellentmondasz nekem.
A koponya elnevette magát. Vérfagyasztó volt, azonban a lovas meg sem rezzent.
– Hála neked, a vénséges vén Harold rég mulatott ilyen jól! – kiáltott fel vidáman. – És mivel óhajtod elérni, hogy őfelsége audenciát…
Az arca elé emelte a megtermett pallost.
A koponya elnémult néhány pillanatra, majd jobbra és balra fordult a márványasztalon, mintha csak helytelenítően megrázná a fejét.
– Sejthettem volna, hogy felbukkansz, Kernek fia.
– Még mindig vitatod a jogom?
– Többé már nem – mondta a Harold, majd sóhajtást imitálva nyitotta ki a száját. – Várj egy kicsit.
És a lovas várt. Hosszú percekre hallgatott el a koponya.
Torokköszörülést imitálva vonta magára a figyelmet.
– Őfelsége a te esetedben eltekint a próbáktól, Kernek fia. Hajlandó fogadni téged, ám kéri, hogy a kérdés, melyet neki fel fogsz tenni, legyen tiszta és érthető! Hiába vagy Kernek fia, te is csak egyetlen kérdést tehetsz fel.
A lovas bólintott,
Harold elhallgatott; immáron nem kívánt szólni hozzá. A lovas nem is bánta.
A falban megjelent egy ajtó. Állkapocs alakja volt. A lovas belépett. Mögötte a kapu bezárult.
A Névtelen Király egy hatalmas fej volt. Kékesfehér színű és márványszerű a felülete. Szemgödréből futottak ki az egész templomot behálózó erek és más belsőségek. A király biztonságát szörnyek felügyelték, kik árgus szemekkel figyelték a kardját vállának támasztott lovast. Ezek a szörnyek emberszerű testalkattal rendelkeztek, ám arcuk csak egy nagy pofából állt, mely tele volt pengeéles fogakkal. Se orr se szem, se fül. Csak a fogak, és a pengékben végződő karmok.
A lovas megállt az egyetlen olyan pontján a padlónak, melyet nem borított be a király vérárama. Őfelsége, mintha ezt megerősítené, megszólalt. Hangja öblös volt és visszhangzó.
– Üdvözlégy, Kernek fia, Yon.
A lovas meghajolt előtte.
– Mielőtt feltennéd kérdésedet, engedd meg, hogy kifejezzem részvétemet édesapád halála miatt. Hűségesen és fáradhatatlanul harcolt a Kiválasztottam ügyéért. Nem rajta múlott, hogy az a szégyentelen Keresztkirály elárulta ügyünket, és így a Mindenurak leigáztak.
– Köszönöm, felség. Megnyugtatlak, hogy nem a múlt miatt kerestelek fel. Nem haragszom rád, és nem akarok ártani neked.
– Ezt örömmel hallom – jegyezte meg a gigászi koponya. Sosem mozdult meg, mintha valóban csak egy márványszobor lenne. – Akkor hát, mi lenne a kérdésed?
Mielőtt kimondhatta volna, a lovas még egyszer végiggondolt mindent. Az életét, a lehetőségeit… és a valóságot. Hogy soha többé nem térhet haza. Ugyan semmi nem erősítette meg, de a Névtelen Király nem osztogatja a válaszait jó szándéka jeléül. Ahogy egyetlen istenkirály sem. Fizetséget várt el érte. Yon tudta, hogy az életével fog fizetni. Ezek a lények mindig emberben kérték a bérüket. Emberből készíttették épületeiket, tárgyaikat, de még a torz szolgálóikat is. Ahogy az ember is az általa megmunkált anyagokból alkotott, úgy az istenkirályok is. A lovas is csak egy lesz majd ezek közül. Az ő szemükben egy ember sosem lesz értékesebb egy kis kedvencnél, vagy egy ékszernél. Ez volt a világ törvénye.
Vajon mindezek tudatában is megérte feltenni a kérdést? Vagy jobb lenne válasz nélkül élni tovább?