(1)

A rossz emlékek helye a szív alatt egyre duzzad, innen a nehézlégzés. A felejtés itt nem opció: ha ezek egyszer oda beették maguk, a rothadás megindult, innen meg már senkit nem érdekel, hogy az embernek miről mi a tudomása. Hogy lepedővel takarja le a tükröt, hogy ne is lássa a szégyenét, de ezzel épp hogy a halott lelket nem engedi távozni.

Szakértői véleményem tehát a következő: lassítani kell a tempón. A képességeknek a dologra fogott izmokban magabiztosan áramló tudata: nagyrészt marad, míg az önnön korlátainkkal való konfrontáció, a tehetetlenség érzése: nagyrészt eltűnik.

Felesleges azon dühöngeni, hogy miért nem jöttünk erre rá korábban, hiszen hol tartanánk már akkor! Sőt kifejezetten alááshatja az egész felfedezést, ellehetetlenítve bármilyen eredmény elérését. Szóval van benne némi meló, hogy ne csináljon az ember semmit, csak tudatában legyen a létezésének, még ha ezt nem is tudja kiszámlázni sehova.

(2)

És akkor hogy jön ide a szerelem? Az sehogy, mi megyünk felé (most már tudjuk: kocogva), illetve nem is felé, csak úgy haladunk és lessük, hol ugrik elő az erdőből, ugrik vagy sem, egyszer csak tényleg ott van, mintha mindig ott lett volna, pedig jártunk már itt, akkor nem tűnt fel, most meg annyira nyilvánvaló, kiüti az ember szemét. 

(...)

(3)

De ez már csak reakció.

Persze hogy reakció, mi lenne más, minden reakció, így épül fel a világ, egymásra adott reakciókból, így megy előre nem csak egy olyan átfoghatatlan valami, mint a történelem, de mondjuk egy viszony is. A kommunisták meg szitokszót csináltak belőle, főbelövéssel honorálták. Pedig ha belátod, hogy te sem vagy különb, te is csak reagálsz, akkor mindjárt jobban érthető az egész mit miért. Kijelentem, hogy ez és ez vagyok, ez az én saját hitem és ezek az én jól megfogalmazott igényeim. És ez már egy világnézet így. Az egész világot a helyére tettem ezzel fejben, aki nincs velem, az ellenem van és így tovább. Miközben az egész egy szabad szemmel már rég nem látható emlékkockából csírázott ki. Minden könyv egy emlék: apád a Magyar Értelmező Kéziszótárt (A-tól K-ig) vágta anyádhoz utolsó veszekedésüknél, miközben te a tévét nézted és nem reagáltál semmit erre. Harminc évvel később pedig biztosan tudni véled, hogy a szerelem, a kizárólagosság, az életfogytig, eredendően halálra van ítélve. Főbe lesz lőve egy pincében. Föl, föl, ti rabjai.

(4)

Sose tudtam mit kezdeni azzal, hogy a Top Gunban Tom Cruise egy forró nyári napon lezavart strandröplabda-meccsről megy a találkozni a lánnyal, izzadtan, büdösen. Csak most, hogy újranéztem a második rész kapcsán, tűnt fel, hogy többször is említést tesz róla, hogy akkor ő lezuhanyozna. De olyan nagyon nem erősködik és szépen meg is vacsoráznak inkább. Mondjuk szex itt még nincs. Azért ez jó béna így, nem? Persze kit érdekel, de tényleg, amikor tíz perccel később Kelly McGillis az utcán megvallja neki, hogy szereti, és megszólal a Take My Breath Away és annál szebb meg a világon nincs. A teljes szerelem-eszmém alapul serdülőkoromnak erre az élményére, így tehát a regénykaraktereim is nagyban innen eredeztethetőek. Aki szeret, az így szeret, mert ennél alább nem érdemes adni.

(5)

Azt mondta a pszichológusom, hogy az ilyen – milyen? vibráló? impulzív? nem tudom már, milyen szót használt – személyiségek rendkívül könnyen rántják magukkal az embert. Aki aztán esik tőle olyan szerelembe, hogy a fal adja a másikat. Sokkal többet nem mondott, bár később biztosan bipolárisnak nevezte regényhősömet „az elhangzottak alapján”, de hozzátéve, hogy „ez nem egy szakértői vélemény”. De akkor mi? Ő egy szakértő, ami elhangzott, abból kell dolgoznia, ha meg abból nem lehet, akkor ne mondjon véleményt. Kimondott egy diagnózist, de akkor mire föl?

Viszont ha ez a vibráló személyiség egy ennyire konkrétan tankönyvben meghatározott kategória, akkor először is mi ennek a pontos neve és hol tudok róla többet olvasni? Másodszor pedig akkor ez elég baj. Hogy már megint nincs itt semmi magasztos meg transzcendens, személyiség-kategóriák vannak a kezdetek óta. Viszont akkor meg mégse kellene mindent felfedezni. Vissza kellene lépni inkább párat egészen a napimádásig, járhatnánk esőtáncot, áldozhatnánk borjút, akkor legalább még lenne miben bízni és minek örülni. Különösen Impulzív Személyiség Addiktív Aurával például.

(6)

Itt lépett ki a fényre J., az erdő mellett, a futópályánál. Évek óta senkire nem illett ennyire a szerep. Sőt most már egyre gyakrabban érzem, hogy ez az ős-szerelem karakter jobban illik rá, mint bárkire korábban. Szegénynek fogalma sincs, hova érkezett meg, de nincs is vele dolga, nekem van dolgom ezzel az egésszel, én pedig megállapítom, hogy ez a megérkezés mégiscsak inkább örömteli, mint nem.

Úgy teszek, mintha szerelmes lennék. Olyan mint az álterhesség, csak ez álszerelem. Produkálom a tüneteket. Lopva nézek rá és ha elkapja a tekintetem, sietve zavarba jövök. Ha alkalmam nyílik beszélni vele, azonnal nem jut eszembe semmi. Háttal állva is észlelem, ha közeledik, meredten lesem a vonalait, lépteinek ütemére veszem a levegőt. (Értetlenkedem – ezt írtam még fel, de már nem emlékszem, mire gondoltam itt.) És ez az egész jó. Olyan mintha jó lenne. Talán úgy működik ez, mint amikor tudatosan erőlteted a mosolyt, ami rendesen a jókedvre adott önkéntelen reakció, és ez a kapocs annyira rögzült, hogy amonnan indulva is képes visszahatni, becsapva az elmét és egyszer csak: jó kedved lesz. Így akarok reménytelen szerelmes lenni. Mondjuk az álterhesség biztos nem működik így visszafelé.

***

Rövidprózák: https://www.instagram.com/hanula.zsolt.peter/ 

Enregistrer la publication Retirer la publication

27 lectures

6 commentaires

2

réactions

Commenter

1

J'aime

1

J'adore

0

Solidaire

0

Waouh

J'aime

Partager la publication